Butterfly (fanfiction)

Annyiszor emlegették – rettenettel, sírva, vagy tréfás mosollyal -, de senki, senki nem gondolta igazán, hogy egyszer csak fogja magát, és halkan, észrevétlenül bekúszik az életünkbe. Márpedig ez történt. A távolba nyúló, borzongató jóslatok után a világ hirtelen ébredt rá, hogy – az utolsó napjait éli.

Nem volt kiút, nem volt legyőzendő ellenség, nem volt alternatíva. A tudósoknak, katonáknak, magányos hősöknek nem akadt sem eszköze, sem feladata. Sokan sírtak, sokan átkozták az Istent, sokan az őrületbe menekültek, és sokan döntöttek úgy, hogy inkább maguk választják meg a haláluk pillanatát.

De a nap továbbra is éppen úgy kelt fel és nyugodott le, ahogyan mindig. Nem változott semmi sem, a természet békésen élte örök körforgása újabb ívét. Csak az emberi elmében állt már lángokban a föld és a levegő; a meg nem élt másodperceket csak mi számláltuk növekvő kétségbeeséssel.

És aztán egyszer csak megérkezett.

Tegnap este a konyhába menet esett a pillantásom a kis kézi naptárra.

Akkorra szinte már meg is feledkeztem róla, hogy az időnk mérhető. Számomra a percek egymásba olvadó, megismételhetetlen csodákká váltak, ahogy lassanként felfogtam, hogy bármit teszek, az elkerülhetetlent csak elfogadni tudom.

És akkor, ott a konyhában, a baljós dátumot meglátva egyszerűen csak elmosolyodtam. A holnapok csalóka képe már rég hitelét vesztette előttem. Persze az ember csak akkor döbben rá, hogy nem létezik más, mint a jelen, amikor a kezéből kitépik a jövő reményét... És furcsamód éppen ekkor kezdi el értékelni mindazt, amit maga körül lát. Amint erre rádöbben, a visszaszámlálás értelmetlenné válik. Így hát nekem sem jelent már semmit a tudat, hogy most, hogy látom a napot felbukkanni Szöul toronyházai között, egyetlen órám maradt hátra.

Ellépek az ablaktól, hang nélkül, nyugodtan kabátot húzok, és kilépek a csendes, üres utcákra. Tüdőmbe szívom a levegőt, és ismét azon kapom magam, hogy mosolygok.

A mai is éppen olyan, mint a többi nagyvárosi reggel: poros, szürkés, és észveszejtően csodálatos.

Hűvös, de a forróság távoli ígéretét hozó, gyengéd szél szökik be kötött sálam szálai közé, a felszáradó harmat illata száll fel minden fűszálról, ami a lépteim alatt megtörik, és a felhők szokásos játékosságukkal takarják és engedik el a napot és meleg fényét.

Kiértem a városból; megállok a bekötőút melletti füves területen. Sehol semmi mozgás: senki nem utazik már sehová.

Talán nekem is haza kellene mennem, hogy a családommal legyek, ahogyan az illendő, elvárható, és ahogyan azt minden hyung is tette, miután megegyeztünk ebben, és egy utolsó öleléssel elbúcsúztunk egymástól. De ahogy végignézek a napfényben egyre színesedő világon, egészen más jut az eszembe.

Lassan lefejtem magamról a kabátomat, és letekerem a sálam is a nyakamról. Hagyom, hogy a földre essenek: nem lesz rájuk szükségem.

Égnek emelem a tekintetem, és megrohannak az emlékek. Minden mosoly, minden meleg pillantás, minden futó érintés, amit életemben valaha ajándékba kaptam ettől a világtól, most rohan meg, most fut végig áramként a gerincemen, jóleső bizsergésként a tarkómon, hogy azután vízként csorduljon ki a szemem sarkából.

Ujjaim követik a pillantásomat, és ahogy belebámulok a tavaszi napba, hirtelen eltűnik minden. Nem marad más, csak egy szédítő kavalkádja az álmaimnak és gondolataimnak - és egy dallam, ami mintha belőle bontakozna ki, és a távolságot kacagva kijátszva: összekötne az örökkévalósággal.

Like a butterfly...

Írta: Daquisse Hyn