Egy koreai sztori 2. rész (fanfiction)

2. rész

Csak egy síkitásra maradt időm, támadóm, elkezdett maga után rángatni miközben futni próbált.

-           Nam-Namjoon! – Próbáltam segítségért kiáltani és a szorításából kiszabadulni, visszafordulni, de nem jártam sikerrel. Ekkor támadóm megállt és a falnak lökött. Kaján vigyor ült ki az arcára és a zsebében kotorászott. Egy bicska volt a kezében. Francba. A kijutáson agyaltam. Ha valamilyen módon sikerülne gyomorszájba rúgnom, vagy ütnöm… De nem mertem. Féltem. Ilyen fajta félelmet még soha életemben nem éreztem. Hiába adott az agyam utasítást a testemnek, az nem engedelmeskedett. Támadóm, a bicska élét végig húzta az arcomon, kicsit megkarcolva azt, vigyázva nehogy megvágjon vele. Gondolom azt majd később akarna.

-           Kár lenne egy ilyen csinos pofiért. – Mondta undorítóan reszelős hangján. Ekkor mintha egy kötéllel rántották volna meg hátulról, lerepült rólam. Egy másik férfi állt elém, nekem háttal. Jóval magasabb volt elrablómnál, szőke haja volt és ismerős ruházata.

-           Namjoon! – Kiáltottam fel örömömben. Hátrapillantott a válla a felett, amíg a másik magához tért a sokkból, majd támadásba lendült. Megmentőm kicsavarta támadóm kezéből a fegyvert majd, egy jól irányzott rúgással eltörte pár bordáját, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy feladja, végül behúzott neki egy jobb horoggal, ami padlóra küldte. Namjoon rám nézett. Reszkettem, mint a nyárfalevél. Kézen fogott és kivezetett az utcára, ahol fény és ember volt. Onnan sétáltunk még valamennyit, de a sokk hatása miatt nem tudnám megmondani mennyit. Arra eszméltem csak fel, hogy lerogyok egy padra. Namjoon leült mellém.

-           Jól vagy? Nem esett bajod, ugye? – Lassan rá néztem. Megráztam a fejem. Könnycseppek kezdtek el formálódni a szemem sarkában. Nem bírtam tovább visszatartani. Egytől-egyig kezdtek leperegni az arcomon. Namjoon közelebb húzódott és letörölte őket, majd átölelt.

-           Semmi baj. Most már nincs semmi baj. Itt vagyok. Ha az a görény utánunk is jönne… De úgy hiszem rájött, hogy kivel van dolga. – A fejem a mellkasán pihent. Megnyugtató volt hallani szíve ritmusos, egyenletes dobogását. Majd hirtelen felkaptam a fejem és rápillantottam.

-           Nem is tudom, hogy hogy háláljam meg, amit tettél. Csak most találkoztunk. Nem is ismersz. Nem voltál köteles ez tenni.

-           Bárkit a te helyedben, megmentettem volna. Igenis kötelességem volt megtenni, mert… – Elmosolyodott. – Mert úgy érzem vigyáznom kell rád.

-           Köszönöm. Ha nem vagy ott akkor… - Még belegondolni is szörnyű, hogy mit tett volna velem. Újra éreztem a gombócot a torkomban. Namjoon ismét magához húzott. Most tűnt csak fel, hogy az illata, a jelenléte megnyugtat. Csak azért érzek így iránta, mert megmentett? Vagy lehetséges valakit ennyire megkedvelni, csupán pár óra alatt?

-           Gyere, tudok egy jó fagyizót. Meghívlak egyre. – Eltolt magától és két keze közé fogta az arcomat. – Szép vagy amikor sírsz. De, amikor mosolyogsz még szebb vagy. – Kikerekedett szemekkel néztem rá. Nem hagyott időt arra, hogy bármit is mondjak neki, felpattant és felsegített. Séta közben megfogta a kezem. Lenéztem az összekulcsot ujjainkra majd, kérdőn felnéztem rá.

-           Csak azért, hogy az előbbi, ne ismétlődjön meg. Bármi történjék is, ne engedd el a kezem. – Bólintottam.

Rendeltünk két fagylalt kelyhet és helyet foglaltunk az aprócska üzletben. Otthonosan volt berendezve. A falakat halványrózsaszínűre festették. Az asztalok picik voltak, így viszonylag sok elfért belőlük. Amíg a rendelést vártuk elő vettem a térképet. Sikeresen megtaláltam, a jelenlegi tartózkodási helyünket, ezzel viszont nem voltam előrébb. Késztetést éreztem, hogy felnézzek a velem szemben ülőre. Namjoon is engem nézett és közben mosolygott. Szórakoztathatta, a térképpel való babrálásom.

-           Lám, lám. Kit látnak szemeim? Csak nem egy szörnyet? – Észre se vettem, hogy a hang gazdája ezt nekünk címezte, amíg Namjoon nem válaszolt neki.

-           Wow, Lee Jung Eun. Nem tudtad, hogy a patkányoknak, a csatornában, a helyük? – Alaposabban szemügyre vettem. Tényleg hasonlított egy patkányhoz, bár kétlem, hogy az én szörnynek titulált barátom, a kinézete miatt hívta volna így. Vékony hegyes kiálló orra volt, a fejétől elálló fülekkel. Szemeit résnyire szűkítette, a megjegyzés hallatán. Fekete haja, ami középen hosszabbra volt hagyva, csapzottan lógott bele az arcába. Nem volt egyedül. Mindkét oldalról egy-egy srác állt mögötte. Láthatóan feldühítette a gúnynév. Mérgében két kezével az asztalra csapott.

-           Na ide figyelj, te kis féreg! Engem, nem nevezhetsz, csak úgy patkánynak!

-           Pedig, épp az imént tettem meg. – Jung Eun mosolyra húzta a száját. Ajkai alól kivillantak sárga, rothadásnak indult fogai. Undorodtam tőle.

-           Mit akarsz Lee? – Kérdezte Namjoon. A patkány rám sandított.

-           Hm… Friss hús? Neked aztán minden téren van ízlésed.

-           Mit akarsz?

-           Mennyit adsz érte? – Biccentett felém a fejével.

-           Semennyit és ne beszélj úgy róla, mintha egy darab tárgy lenne. Nem hiszem, hogy ő miatta rontottál ide az asztalunkhoz.

-           Nos, rendben. Igazad van. Ez a szuka itt, hogy őszinte legyek, csöppet sem érdekel. De az már annál inkább, hogy miért verted pépesre, az öcsémet. – Bakker. Családi viszály. Nem szerettem volna belefolyni. Namjoon-nal összenéztünk. Látszott rajta, hogy mérlegeli a helyzet súlyosságát.

-           Olyasmire tette a kezét, amire nem szabadott volna neki. Hidd el, nem arról vagyok híres, hogy ok nélkül verek meg másokat. 

-           Ó, és ennyivel el is van rendezve? Azt hiszed, hogy ilyen könnyen megúszod? – Közelebb hajolt hozzá. – Ugyanazt kéne, hogy tegyem veled, mint amit te tettél az öcsémmel. – Namjoon rám pillantott. A patkány követte a pillantását. Megint el mosolyodott.

-           Rendben. Nagylelkű leszek. Ez nem ma fog bekövetkezni. De a helyedben én mindig a hátam mögé néznék. Ja és nem garantálhatom, hogy a szíved hölgye, nem fogja-e végig nézni. – Azzal sarkon fordult és a másik két vérebbel együtt kiviharzott az üzletből.

-           Hűha… -Szakadt ki belőlem. Nem igazán tudtam mit hozzá fűzni a történtekhez.

-           Ne haragudj. Sajnálom, hogy ennek a tanúja voltál. – Óvatosan rám nézett. – Ne aggódj. Nem fogom hagyni, hogy ez a görény egy ujjal is hozzád érjen. – Bólintottam.

-           Az igazat megvallva elég sok kérdést felvetett bennem, az iménti jelenet. Megverted az öccsét? – A szája mosolyra húzódott.

-           Nos… Nem… Vagyis igen! De, ne érts félre, nem kedvtelésből csinálok ilyeneket. Téged például sosem bántanálak. – Kuncogni kezdtem.

-           Jó tudni. És miért hívott szörnynek? Vagy ez ilyen alvilági cucc? – Felnevetett. Ráeszméltem, hogy tetszik a nevetése. Az embernek jó kedve lesz tőle.

-           Igen, így is mondhatjuk. – Elhallgatott. Láttam rajta, hogy hezitál valamin. Végül mélyen a szemebe nézett.

-           Ha akarod, elmesélhetek neked pár dolgot, de nem itt. Itt még a falnak is füle van. – Kapva kaptam az alkalmon. Nem is vágytam másra, csak hogy még jobban megismerjem. Az egész lényét körül lengte egy fajta misztikusság. Tipikusan rosszfiús sármja és kinézete volt, de a felém intézett beszéde és tettei ezt tagadták. Éreztem, hogy van benne valami rossz, hogy van egy sötét oldala, amit egyelőre nem akar megmutatni. De reméltem, hogy azzal, amit el akar mondani, kicsit jobban megismerhetem.

A fagyizótól nem messze, volt a tengerpart. Oda sétáltunk. Megálltunk egymás mellett a homokban és néztük az óceánt. Hallgattuk, a hullámok csapkodásának hangját. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam. Élveztem, ahogy a sós, párás levegő átjárja a tüdömet, az egész bensőmet. Imádtam a tengerpartokat. Sajnos otthon nem laktunk tenger, de még óceán közelében sem. Mindig csak nyaralás alkalmával nyílt lehetőségem megmártózni benne.

-           Nem vagyok benne egészen biztos, hogy ezt… Hogy ezt elszabadna-e mondanom. Nem mintha bárki megbüntetne érte, csak attól félek, hogy esetleg bajod eshet miatta. – Tekintetét ekkor az óceánról, rám szegezte. Én is rá néztem. Láttam rajta, hogy félt engem, bár nem értettem miért. Nem igazán álltunk közel egymáshoz. Épp csak hogy megismertük egymást.  Mivel nem válaszoltam, újból előre nézett és belekezdett.

-           Azért hívott szörnynek, mert az alvilági nevem Rap Monster. A sötétebb ügyekben mindenki így ismer. Ő és az öccse… Nos, tartoztak nekünk. Nem vagyok az a fajta főnök, aki erőszakosan hajtaná be az ilyeneket. Megállapodtam velük. Elfelejtjük a tartozást, ha cserébe enyém lehet egyetlen egy dolog. Igazából mindenem meg van. Pénz, pár beépített ember a rendőrségnél, hűséges emberek, a maffia hálózatom is virágzik. A húgomat akartam visszakapni. Tudod a szüleink, korán meghaltak. Suhee-t én próbáltam meg fel nevelni. Aztán egy nap, belebotlottam Szöul egyik leghíresebb gengszter bandájába. Habozás nélkül csatlakoztam. Bár az elején piszkos munkákat kellett csinálnom, ahogy egyre feljebb lépkedtem a ranglétrán, a munkák és az értük kapott pénz is jobb lett. Ez viszont mind azzal járt, hogy Suhee-t a nagyszüleinkre kellett bíznom. Rendszeresen küldtem nekik pénzt, ahogy tudtam, segítettem nekik. Rá tíz évre, a nagyszüleink is meghaltak. Suhee ekkor tizenhét éves volt. Én húsz. Ott voltam a temetésen, de nem találkoztam vele. Mindenhol kerestem. Ekkor már a főnök jobb keze voltam, ő is segített nekem minden követ megmozgatni annak érdekében, hogy megtaláljuk. Mintha a föld nyelte volna el. -  Leült. Kezét a homokba túrta és egyik markából a másikba szórta az apró szemcséket. – Majd kaptam egy fülest, az egyik legjobb emberemtől, hogy a húgom Jung Eun-nél van. Az öccsét kérte meg, hogy adja át nekem. Ő viszont átvert. Suhee helyett a tartozásukat adta meg. De ugye nem ebben egyeztünk meg. A szemétláda csak annyit mondott, hogy megtartja magának és vigyem inkább a pénzt. Így megvertem. Egyelőre elég, ha csak ennyit tudsz. – A hallottakat emésztettem.

-           Egyébként, hogy kerültél ide?

-           Ösztöndíjjal. Plusz a nénikém az egyik egyetemen tanár, úgyhogy a lakhatásom is meg van oldva.

-           Tanár? Hogy hívják? Lehet, hogy ismerem.

-           Emma Fland.

-           Akkor tudom, hogy hol laksz. – Döbbenten néztem rá.

-           Tudod, hogy hol lakik a nénikém?

-           Ne aggódj, a tanári kar összes lakcímét ismerem.

-           Akarjam tudni, hogy miért?

-           Szakmai ártalom. – Válaszolta mosolyogva. Felpattant a földről és felhúzott engem is. – Gyere, mutatom az utat.

Fél óta séta után ott álltunk a lakás küszöbén, ahonnan reggel elindultam. Namjoon felé fordultam.

-           Köszönet a mai napért. Hogy sikerült haza találnom, hogy szórakoztattál és hogy megvédtél. – Kisfiús mosoly jelent meg az arcán.

-           Nos örömömre szolgált, hogy vigyázhattam rád. – Kinyílt az ajtó és Em nénikém dugta ki rajta a fejét.

-           (Y/N)!! Már majdnem hívtam a rendőrséget! Nem vittél magaddal telefont! Mondtam, hogy vigyél! Bármi történhetett volna! – Ekkor tűnt csak fel neki Namjoon jelenléte. – (Y/N) … Menj be szépen rendben?

-           Em néni, mi a baj? – Zavartan néztem hol rá, hol Namjoonra. Namjoon arca elkomorult a kijelentés hallatán.

-           Semmi baj, Ms Fland. Csak haza kísértem (Y/N) -t. (Y/N) a nénikédnek igaza van. Óvatosabban kéne mászkálnod, főleg egyedül. Soha nem tudhatod, hogy milyen emberekbe futsz bele. – Ezzel hátat fordított és elsétált. Értetlenül álltam a történtek előtt. Em néni tuszkolt be a lakásba.

-           Mi volt ez?

-           (Y/N), kerüld el ezt az embert, amennyire csak lehetséges!

-           Mégis miért?

-           Mert veszélyesebb, mint ahogy gondolnád. Edd meg a vacsorád és menj aludni. Holnap lesz a megbeszélésed az igazgatóval.

Semmit sem értettem. A vacsorámat fogyasztva átgondoltam, az aznap történteket. Biztos vagyok benne, hogy Namjoon valamilyen szinten veszélyes és ezért sem mondott el mindent a maffiás dologgal kapcsolatban, de nem lehet annyira szörnyű, mint amilyennek Em néni beállítja. Az egésznapos magatartása velem szemben is ezt cáfolja. Elalvás előtt még egyszer felidéztem a mosolyát, mielőtt magával ragadott volna az álmok világa. Nem tudtam, még csak nem is sejtettem, hogy a nénikémnek volt oka ilyeneket gondolni róla. 

Írta: Vizvári Csenge