Serendipity (fanfiction)

1.fejezet

A tolvaj

Karácsony estéje volt.
Feldíszített fa, fények, ének, család, szeretet, békesség, boldogság...
Baromság.

Jimin előhúzta az ujjatlan kesztyűbe csomagolt, remegő kezeit, hogy a leheletével, ha csak egy kicsit is, de felmelegítse őket.
Reggel óta az utcán volt.
Másoknak a karácsony a boldogságot és a békességet jelentette, neki azonban az év legnehezebb időszaka volt.
A legtöbb ember ilyenkor otthon maradt, hogy a lakása melegében, a tévét bámulva tudja le az ünnepeket, neki azonban dolgoznia kellett.
A kontraszt közte és az emberiség többi része között mindig is nyilvánvaló volt, de ilyenkor érezte leginkább a szakadékot a világuk között. Sosem kérdezte magától, miért pont ő, vagy éppen mindig ezen járt az esze, már maga sem tudta.
A fiú elindult, hogy újra végig járja a karácsonyi vásárt, hátha talál csak még egy megfelelő személyt.
Jimin tolvaj volt.

Nem emlékezett a szüleire, Jimin mindig is árva volt. Egy árva, aki gengszterek között nőtt fel.

Az első emléke négyéves korából volt. A nagyobb gyerekek ütötték őt, mert nem akart részt venni a játékukban, amiben az elfogott kisebb állatokat kínozták, így helyettük ő lett a játékszer. Egy idősebb fiú, Hoseok mentette meg őt. Tőle mindenki félt, pedig a fiú valójában elég kedves volt. Legalábbis a többiekhez képest.

Hoseok történetét senki sem ismerte, ami nem volt ritka a Telepen. Ez volt az a hely, ahol mind felnőttek. A Telepet gengszterek irányították, akik többnyire kimaradtak a piszkos munkából, és a hét nagy részét a hatalmas villáikban töltötték a belvárosban. Legalábbis a főnökök. A kisebb gengszterek irányították ténylegesen a telepet. Kezelték a pénzügyeket, irányították a többi embert. Alattuk álltak azok, akik a fizikai munkát végezték.
Baseballütővel a kezükben rontottak be boltokba, bárokba, szórakozóhelyekre, ahonnan védelmi pénzt gyűjtöttek. Ők gyűjtötték az uzsorakamatot, és tartották a kapcsolatot a szervkereskedőkkel arra az esetre, ha az egyik kliens fizetésképtelenné vált volna. Egy másik ága a sokrétű hálózatnak a gyermekcsempészet volt. Utcán kolduló, elhagyott, vagy éppen olyan gyerekeket gyűjtöttek össze, akiknek ők gyilkolták meg a szüleiket. Az így megszerzett gyerekeket a Telep alagsorában nevelték. Közös ruhatáruk volt, közös fürdőjük, és néhány földre lerakott matrac, ami ágyként funkcionált. Egy alagsorban élni megterhelő volt. Nem is minden gyerek élte túl. A fűtés megoldatlan volt, a gyerekek próbáltak minél több takarót magukra teríteni és minél közelebb bújni egymáshoz éjszakánként, még ha éppen utálták is néhányan egymást. Amikor nagyon hideg volt, kaptak egy kisebb fűtőtestet, hogy ne fagyjanak halálra, vagy éppen ők maguk raktak tüzet a helyiségben egy fém kukában. Amikor esett, az alagsor is beázott, a fiúk ruhái folyton nedvesek voltak ebben az időben, folyton vizes zoknival és cipőkkel kellett járniuk. A beázás miatt a falak penészesek voltak, és undorító dohszag lepte be az egész helyiséget, keveredve az olcsó dohány szagával, amire hamar rászoktak a gyerekek. Ezzel a trükkel jól vissza tudták szorítani a rájuk törő éhséget. Dohányt pedig könnyebb volt szerezni, mint ennivalót.

Jimin hamar beletanult a rendbe. Eleinte sokat betegeskedett, és sokkal kisebb volt a vele egykorú fiúknál, így hamar a céltáblájukká vált. Gyakran rajta gyakorolták az új trükköket, amiket tanultak. Ütéseket, rúgásokat, fojtogatást, a másik földre dobását. Úgyhogy Jiminnek is meg kellett változnia. Hoseok nyolcéves volt ebben az időben. Nem volt magas, vagy kifejezetten fenyegető, de akárkit levitt a földre. Ő vette a szárnyai alá a fiút. Ketten együtt Jimin hátrányát - az alacsonyságát - az előnyére fordították. A fiú fürge volt, kicsi és rendkívül gyorsan tanult.

Ötéves volt, mikor először kirakták az utcára. A Telepen nem érdekelte a felnőtteket hogyan, de a gyerekeknek, akiket az utcára küldtek, elő kellett teremteniük egy bizonyos összeget a nap végére. Jimin aranyos volt a baba arcával és a mosolygós szemeivel. Eleinte koldulással próbálkozott, de az nem hozta meg a sikerét. Az emberek inkább a rendőröket hívták rá, hogy aztán azok elküldjék őt egy nevelőotthonba. Nem is lett volna ezzel baj. De a Telepről nem lehetett olyan egyszerűen szabadulni. Mindenhol megvoltak a maguk emberei. Ha nem a rendőrségről, akkor az otthonból küldték volna vissza, csak éppen még rosszabb bánásmódban lett volna része azután. Elszökni sem volt érdemes. A Telepnek mindenhol ott volt a szeme, mindent tudtak. Azokat, akik menekülni próbáltak, visszavitték az alagsorba, ahol a többi gyereket leültették, és előttük kínozták meg az árulót. Tudták, hogyan kell hatásosan példát statuálni. A gyerekek szabályosan harcoltak azért, hogy soha ne kerüljenek ilyen helyzetbe. Jimin meg sem tudta számolni, hányszor futott kisgyerekként a rendőrök, vagy olyan felnőttek elől, akik csak segíteni akartak rajta.

Úgyhogy a fiú más módszerhez folyamodott.
Az ártatlan kinézetével használta ki azokat az embereket, akik segítőkésznek tűntek. Elég alacsony volt ahhoz, hogy a felnőttek kabátjának az alját tudja húzogatni. Mikor az idegenek lenéztek rá, egy aranyos, könnyes szemű kisfiúval találták szembe magukat. Jimin igyekezett a legjobb állapotban lévő ruhákat összeszedni a Telepen, hogy ne hajléktalannak higgyék, hanem egy elveszett gyereknek. Legtöbbször el is sírta magát, ahogy azt mondta az áldozatainak, hogy az anyukáját keresi. Ők pedig hittek neki. Kézen fogva próbáltak segíteni megkeresni a családját, innentől pedig a helyzet szülte a megoldást, de mindegyik felnőttet túlságosan lefoglalta a segítségnyújtás ahhoz, hogy észre vegyék, amikor a fiú kizsebeli őket, aztán eltűnik.

Éveken át be is vált ez a módszer. Időközben folyton váltódtak a gyerekek. Általában harmincan-negyvenen voltak, vegyesen lányok és fiúk. A vagányabb lányok tudták csak tartani a lépést a fiúkkal, míg a gyengébbek egy részét már fiatalkorukban eladták. Ez is egy ága volt a gengszterek hálózatának. Gyermekprostitúció. Néhány szebb kisfiút is megragadtak időnként a férfiak, hogy elvigyék őket. Ilyenkor Jimin első dolga volt, hogy minél koszosabbnak tűnjön, minél kevésbé elfogadhatóbbnak. Időnként megkérte Hoseokot, hogy verje meg őt, vagy saját magát vágta meg egy késsel vagy tükördarabbal. Persze ilyenkor napokig, sőt, hetekig fel kellett függesztenie az elveszett kisfiú szerepét és egyszerű zsebtolvajként megszereznie az aznapi összeget.

Azoknak a lányoknak sem volt sok lehetősége, akik tinikké cseperedtek a Telepen. Egyszerűen csak idősebb korukban adták el őket kurvának bordélyházakba, vagy különleges megrendelőknek, akik többnyire erőszakos férfiakat takartak, akik ki akarták élni az összes véres vágyukat valakin. Őket sosem látták többé.

Két fajta lány maradhatott a Telepen: akik kimentek a sarokra, és szintén hazahozták a megfelelő összeget, vagy akik ugyanezt tették, csak lopással, kurvulás helyett.

- Az a baj, hogy aszexuális vagyok - nevetett fel egyszer Lisa, amikor Jimin megkérdezte tőle, miért is választotta a nehezebb utat. A lány az asztalra feltett lábakkal élezte a kését, amit mindig magánál tartott. - Ha egyetlen hímnemű is hozzámérne, kivágnám a szemeit, és kicserélném őket a golyóival.

Jimin nyelt egyet, mert tudta, hogy a lány nem viccel.

Mikor a fiú hatéves lett, egy nap az egyik felügyelő magához intette.
A férfi neki háttal felemelt valamit az asztalról, aztán Jimin kezébe lökte. A fiú egy pillanatra megingott a súly alatt, de sikerült állva maradnia.

- Ez itt mostantól a te felelősséged. Ha megdöglik, neked is annyi.

A férfi felsétált a lépcsőn, Jimin pedig egyedül maradt a karjaiban fekvő alakkal. A fiú odébb sétált, és az egyik matracra fektette a rakományát. Egy kisfiú volt az, sokkal kisebb, mint Jimin, de már nem kisbaba. Talán hároméves lehetett, ezt mondták neki a többiek.
A kicsi eszméletlen volt, vagy csak aludt, és Jimin nem sokat tudott tenni érte, minthogy ottmaradt mellette éjszakára. Az egész alakot vér és sár borította, de a fiú nem látott rajta egy-két karcoláson kívül komolyabb sebet.

Másnap reggel a kisfiú még mindig nem volt ébren, így Jimin kénytelen volt őt magára hagyni, amíg az utcán próbálta összelopni magának a pénzt. Soha olyan gyorsan nem kereste még meg a napi adagját, mint akkor, de így is késő délután ért vissza.
Csalódottan kellett azonban tudomásul vennie, hogy a fiú még mindig nem mozdult egy centit sem a matracról. Nem forgott, nem mocorgott, mint a legtöbb gyerek odalenn. Jimin kezdett pánikolni. Ha a fiú meghalna, őt is megölnék, de legjobb esetben is kemény büntetést kapott volna.

Néhány órával később azonban a kis test életre kelt, és Jimin egy hatalmas fekete szempárral találta szemben magát, amely megilletődve pislogott rá.

- Mama...? - fordult körbe a kisfiú értetlenül.

Jimin egy pillanatra elszomorodott. Szóval nem egy árva volt.

- Szia - köszönt neki.

- Hol a mama? A mamát akarom - állt sírásra a kisfiú szája.

- Nemsokára itt lesz - hazudott Jimin.

- Mikor?

- Nemsokára.

A kisfiú lebiggyesztette az alsó ajkát, de többé nem úgy nézett ki, mint aki hangosan bömbölni fog.

- Hogy hívnak?

- Jeon Jungkook, Szöul, Gyeonggi-do, Gwangmyeong-si, 123-45 Cheolsan 3-Dong - darálta a fiú a jól betanult szöveget.

- Szóval Jungkook?

- Gukkie - javította ki Jimint.

- Én Jimin vagyok. De gondolom, hívhatsz hyungnak...

- Hyung? - ráncolta a szemöldökét a kisebb.

- Nem tudod, mi az...? - kérdezte kínosan a fiú. - Akkor Jimin.

Néhány pillanatig egyikük sem szólalt meg.

- Éhes vagy? - nyögte ki végül Jimin.

Jungkook bólintott, mire az idősebb megfogta a kezét, és odavezette a fiú a "konyhához", ami valójában egy pultot és egy tűzhelyet jelentett az alagsor egyik sarkában; azonban szárazkenyéren és rizsen kívül nem sok étel volt általában. Harminc gyerek mellett egy-két szelet kenyér is lakomának minősült.

Jimin megvajazott egy szelet kenyeret, de a kisfiú undorodva elhúzta a száját. A nagyobb kezdett ideges lenni. Nem elég, hogy a többiek szerették őt kipécézni, még akkor kapott egy koloncot is a nyakára, akitől függött az élete.

- Ha nem, hát nem - vonta meg a vállát a fiú, és beleharapott a kenyérbe.

- Mézes puszedlit akarok - mondta a kisebbik.

- Azt se tudom, mi az...

- De én mézes puszedlit akarok! - Jungkook szeme megtelt könnyel, és a szájába vette a hüvelykujját.

- Hány éves vagy? - fintorgott Jimin a látványra.

- Három éves és kilenc napos - húzta ki magát. - Gukkie nagyfiú.

Jimin elröhögte magát, és akaratlanul is megsimogatta a kisebbik hollófekete haját.

Jungkookkal nehéz volt bánni. A fiú túl sokat sírt az anyja után, túlságosan nem értette a dolgokat, és utált minden ételt, ami nem édesség volt. Jimin kénytelen volt a napi lopott összege mellé még boltokból vagy árusoktól is lopni, hogy a kisfiú ne éheztesse magát halálra.

Egy idő után azonban könnyebb lett.

Jungkook szeretett játszani. Jimin is szeretett játszani, úgyhogy sokat voltak együtt. A többiek nem verték meg Jungkookot, amíg kicsi volt, hiszen némelyikük maguk is kapott egy kisebbet, akire vigyázniuk kellett. Jimin csak évekkel később jött rá, hogy ő maga is Hoseok védence volt, mikor a fiú egyszer nevetve elmesélte neki.

Ahogy telt az idő, úgy kellett évről-évre több pénzt szerezniük a gyerekeknek. Nemsokára Jungkook is az utcára került, de Jimin úgy döntött, külön utakat járva nagyobb lesz a valószínűsége, hogy össze is tudnak szedni elég pénzt. Közben mindketten tanultak, és egyre ügyesebbek lettek a zsebelésben és a harcokban is.

Mikor Hoseok tizenhárom éves volt, ő lett a gyerekek vezetője.
Nem csak azért, mert ő volt a legügyesebb tolvaj és harcos közöttük, de a fiú valóban elég karizmatikus volt ahhoz, hogy a többiek hallgassanak rá. Ugyanakkor ez azzal is járt, hogyha valaki valami rosszat tett, vagy nem tett elég jól, Hoseok vele együtt kapta a büntetést. Úgyhogy Jimin és Jungkook számtalanszor járt úgy, hogy amikor nem volt egy-egy napra elég pénzük, amit a férfiak elé tehettek, a vezetőjük csúsztatott a kezükbe egy-egy papírpénzt titokban, és csak így menekültek meg a büntetés elől.

Azonban néha elkerülhetetlen volt a büntetés, még ha nem is feltétlenül a gyerekek hibája volt az, hogy valamit nem tudtak megtenni.
Amikor Jimin tízéves volt, egy nap az egyik férfi lerakott elé egy jegyzetfüzetet meg egy tollat, ledobta magát az egyik székre, és a koszos cipőbe bujtatott lábait az asztalra helyezte, miközben rágyújtott.

- Írd, amit diktálok - förmedt rá a férfi, és beszélni kezdett.

Jimin felvette a tollat a kezébe, de tudta, hogy felesleges próbálkoznia.

- Na mi van? - kérdezte a férfi a szakállát vakargatva.

- É...én n...nem tudok í...írni - dadogta a fiú.

- Mi az, hogy nem tudsz írni?! - nevetett fel a gengszter. - Aztán olvasni tudol-e?

Jimin megrázta a fejét.

- Milyen neveletlen gyerekeket tartunk itt - csóválta a fejét. - Hé, Te!

A közelben felmosó Hoseok megállt a mozdulat közepén.

- Te tudol-e olvasni?

A fiú bólintott.

- Akkor told ide a segged, és írd le, amit mondok. Aztán mire visszagyüvök egy hét múlva, ez a másik úgy olvasson, mintha flancos magániskolába járna.

A férfi levette az egyik lábát az asztalról, és kirúgta Jimin alól a széket. A földön a fiú fájdalmasan megmasszírozta a hátsóját.

- Addig is, kapjon harmincat az övvel, amiért ennyire nem érdeklődik az oktatás iránt.
Hoseok újra bólintott, aztán leírta, amit diktáltak neki, utána pedig Jiminnel lehúzatva a nadrágját, elverte őt a férfi előtt.

Jimin aznap este a fájó hátsóján ülve, betűket próbált formázni egy üres lapra. Jungkook, jobb dolga nem lévén, ugyanazt csinálta, amit ő.

- Ne utánozz folyton - morogta a fiú, de hagyta, hogy a másik is lássa a könyvet, amit másolni kezdett.

- Oké, Jimin - vigyorodott el a fiú.

- És megmondtam, hogy hívj hyungnak... Idősebb vagyok nálad.

- Oké, Jimin - nevetett fel a fiú, mire Jimin lelökte a székéről.

A fiatalabb hamar megunta az írást, és rajzolni kezdett a lapjára.

Az éjszaka közepén Jimin még mindig a betűket gyakorolta. Jungkook addigra már az asztalra borulva aludt; az arcát elnyomta az asztallap, és halkan horkolt. Jimin néha birizgálni kezdte az orrát, vagy a fülét, mikor unatkozott, mert tudta, hogy a kisfiút semmivel sem lehet felébreszteni.

- Látom, találkoztál Morcos Kimmel - állt meg az asztal mellett Jinyoung, az egyik idősebb fiú. Egy szép, piros almát törölgetett az ingébe. - Néhány éve én is megjártam vele, még sosem fájt annyira verés, mint az övé.

- Engem Hobival veretett el...

- Ne aggódj, majd, ha visszajön, és nem tudsz neki felolvasni a Bibliából folyékonyan, akkor te is megkapod a magadét - harapott bele a fiú az almájába, és eloldalgott.

Jimin még sosem dolgozott olyan keményen, mint azon a héten, és végül sikerült megúsznia a verést, bár a férfi meggyanúsította, hogy mindvégig tudott olvasni, csak színlelte, hogy analfabéta, hogy megússza a munkát.

Idővel Jungkook lett az egyik legjobb harcos a gyerekek közül. Nem csak a mozdulatai tették őt fenyegetővé, nem csak a magabiztossága, de az a bizonyos fény a szemében is, ami minden gyereknek azt üzente körülötte, hogy ő bizony képes lenne bármelyüket eltenni láb alól. A többiek pedig próbálták elkerülni őt, mert senki sem szeretett volna egy nap arra ébredni, hogy elvágták a torkát.

Amíg kisebb volt, Jungkook mindig az aranyosabb kisfiúk közé tartozott, ezért Jimin évekig tette ugyanazt vele, mint magával: elcsúfította, amikor válogatták a gyerekeket, akiket el akartak adni. A fiú először nem értette, miért veri el ugyanaz a személy, aki gondoskodik róla, és hangosan sírni kezdett, de később hozzászokott a bánásmódhoz.

A fiúból finoman szólva is pszichopata vált tizennégy éves korára. Imádta a késeket, a fekete holmikat, másokat megfélemlíteni. A haját hosszúra növesztette, és csak időnként vetett alóla gyilkos pillantásokat bárkire, aki közelíteni próbált felé. Egy márkás, inkább tőrre emlékeztető késsel mászkált mindenhová, aminek szépen kifaragott minták voltak a markolatán. Valahonnan acélbetétes bakancsot is szerzett a fiú, és Jimin már nem is akarta tudni, mit művel Jungkook a szabadidejében.

Hoseok vele ellentétben normális maradt huszonegy éves kora ellenére is. Habár már régen nem tartozott a gyerekek közé, mégis őket felügyelte, ha nem kellett valami nagyobb projektben részt vennie, mert persze a fiú tehetségét kár lett volna ilyesmire pazarolni.

Jimin maradt az eredeti státuszában. Dolgokat lopott, csak már sokkal nagyobb értékben. Néha drogot árult, vagy üzleteket bonyolított le. Néha neki kellett visszahoznia elszökött gyerekeket a városból. Még ő maga is csak tizenhét éves volt, de mintha sokkal többet élt volna már. Ő is megverte a gyerekeket. Verekedett az egyidősekkel. És hagyta, hogy bántalmazzák a nála nagyobbak.

Karácsony estéje volt, és Jimin magányosabbnak érezte magát, mint bármikor máskor.




Írta: Szabó Liliána (Ally D)