Egy koreai sztori 1. rész (fanfiction)

1. rész

Kómásan kinyitottam a szemem. Nem a megszokott képet véltem felfedezni, ami normál esetben az éjjeliszekrényemen álló óra és egyéb csecsebecsék lennének, helyette nagynéném vendégszobájában találtam magam. És persze rögtön beugrott, hogy én tegnap este repülőre szálltam, majd az időeltolódás miatt hajnali két óra körül, földet értem Dél-Koreában. Igazából még álmos vagyok. Hány óra van? A falon lévő óra szerint délelőtt tíz. Vissza feküdhetnék és kipihenhetném magam. De éjszaka nagyon keveset láttam a környékből és amit láttam azt az álmosság jócskán el is felejtette velem. A kíváncsiság győzött.

Frissnek nem igazán nevezhető léptekkel vánszorogtam ki a konyhába, a szobám egyenesen oda nyílt. Plusz pont a nagynénémnek, hogy a vendégszobának van külön fürdője, így valamennyire rendbe tudtam magam hozni. Ez volt az egyik ok, amiért nála kötöttem ki és nem egy albérletben. Ugyanis egy saját albérletet nem igazán tudtam volna finanszírozni egyedül. Ketten vagy hárman is csak olyat tudtunk volna, amiben jó, ha egy fürdő van. A nagynéném pedig, ha beszállok a rezsibe (miután találtam munkát), lényegében süt-főz, mos és takarít rám.

-  Jó reggelt, (Y/N)! Azt hittem még aludni fogsz egy darabig! – Köszönt rám mosolyogva az én hőn szerettet és a fentiekben említett rokonom.

-  Én is azt hittem. De nem sokat láttam este Szöulból. Jó lenne egy kicsit felfedezni. – Bólintott egyet, majd oda lépett hozzám és szorosan átölelt.

-  Olyan jó, végre látni téged! Annyira örülök, hogy velem fogsz lakni! Betudjuk majd pótolni azt sok jó kis csajos dolgot, amit, amikor még kisebb voltál elmulasztottam.

-  Igen, Em néni. Jó lesz végre! – Tudtam, hogy mikre gondol. Kihagyott ottalvós bulik, hajfonás, körömfestés, vásárlás, pletykálás. Olyan dolgok, amiket egy szimpla barátnőddel is megtehetsz, de a nénikeddel több mindenről is beszélhetsz. Néha nagyon hiányzott. Amikor anyutól nem mertem elsőre véleményt kérni, tőle kértem. Néha sikerült, néha nem. De sajnos a „Koreában élek és ide köt a munkám” kifogás elég nyomós volt. Persze egy évben egyszer, minimum láttam. Ha máskor nem, hát karácsonykor.

-  Oh, jut eszembe kész a reggeli! Edd meg gyorsan mielőtt kihűl! – Az órájára pillantott. – Szent ég! Már ennyi az idő? Elkések! Sőt! Már elkéstem! Ahj, ne haragudj (Y/N), de ma egyedül kell lenned egy kicsit. Nem gond ugye?

-   Em néni. Tizenkilenc vagyok. Megleszek. – Mosolyogtam rá.

-  Jó, rendben. Ha esetleg csatangolnál, mindenképpen vigyél magaddal telefont, hogy ha eltévednél el tudj érni! És ha lehet csak a környéket fedezd fel ma rendben? A főnököm ígért valamikorra szabadnapokat. Majd emlékeztetem és akkor én is körbe vezetlek. – Hadarta miközben a táskájába pakolt be mindenféle iratot, kulcsot és számomra feleslegesnek tűnő dolgokat. – Valamint a sulidban, holnap nyolcra van időpontod az igazgatóhoz! Jól van (Y/N), szeretlek! – Nyomott egy puszit a fejem búbjára.

-  Én is téged! – És már be is csapta maga mögött az ajtót.

Miután megettem a félig hideg reggelimet, felöltöztem és elfogadható emberi alakot öltöttem (az időzónák és a táskák a szemem alatt összefogtak ellenem), úgy éreztem eléggé felnőtt vagyok a feladathoz, hogy megismerjek egy várost. Ja. Csak gondoltam. Szöul hatalmas. Nagyobb, mint gondoltam. Rengeteg kerületre van osztva. Ahogy kiléptem az ajtón, megcsapott egy meleg nyári szellő. Kifejezetten jó idő volt, amitől még jobb kedvem lett. A nap hétágra sütött, így a napsütést élvezve indultam utamra.

A háztömbök mellett, amikbe mi is laktunk, egy jókora park terült el. Gyönyörű fák, bokrok, elég sok pad, amin az arra járó megpihenhet. És minden zöld volt. A park közepén egy közepes méretű szökőkút helyezkedett el. Az alja tele volt apróval. Gondoltam egyet és előhalásztam a pénztárcámat. Az aprók között, találtam egy egycentest, amit még anyuék hoztak nekem Amerikából. Nagyon poénosnak találtam őket. „Hát egy centeském, azt hiszem itt az ideje, hogy tényleg szerencsét hozz nekem. Szükségem lesz rá az itt tartózkodásom alatt. Munkát kell szereznem, be kell illeszkednem a suliba és pár barát se lenne rossz. Kérlek, nagyon szépen kérlek. Tedd a dolgod.” És háttal a szökőkútnak a vállam felett, belepöcköltem az egycentest. Az halk csobbanással jelezte, hogy beletaláltam, és hogy ő elfoglalta végső helyét. Bár arról nem biztosított, hogy szerencsét fog-e hozni.

Mikor a park végére értem, akkor szembesültem csak Szöul építményeinek monumentalitásával. Ahol laktunk, az se volt kicsi, de most még annál is sokkal hatalmasabb épületek néztek le rám. Itt már nagyobb volt az élet, mint a parkban. Míg ott egy két öregnéni-bácsi, esetleg dolgára sietős, s így útját lerövidítő embert láttam csak, itt hemzsegtek az emberek. És zajosak is voltak. Ha nem telefonon, akkor egymással, beszélgettek vagy valamilyen oknál fogva kiabáltak. Egymásodperc töredékéig átfutott, az agyamon, hogy biztosan akarom-e én ezt? De ez olyan rövidke gondolat foszlány volt, hogy mire egyáltalán számításra vagy megfontolásra került volna, már el is tűnt, én pedig hezitálás nélkül csatlakoztam Szöul utcájának vérkeringésébe.

A tömeg majdnem, hogy elnyelt. Mivel nem ismertem a környéket hagytam, hogy az emberáradat elsodorjon magával. Így sikeresen a lehető legmesszebb kerültem a lakásunktól. Egy gettós környéken találtam magam. Nem tudtam, hogy rossz hírű-e, de a magas épületek miatt, kevés napfényt kaptak az utcák, így elég ijesztővé vált a hely. Megláttam egy kávézót és a felé vettem az irányt.

Nem vagyok perfekt koreaiból, de az alapokat tudom és talán, még egy egyszerűbb hétköznapi beszélgetést is letudnék bonyolítani egy anyanyelvűvel. Rendeltem egy kapucsínót, majd kényelembe helyeztem magam az egyik asztalnál. Ahogy láttam volt wifi, ráadásul ingyenes, ami egy huszonegyedik századi félig tini, félig felnőtt ember számára nagy érték, főleg, ha nem tudja, hogy hol van. Fel se tűnt, hogy a telefonomat otthon hagytam. Elsőre nem találtam. Rendben, akkor pakoljunk ki mindent! Pénztárca, megvan! Zsebkendő van, napszemüveg megvan, igazolványok oké. És hála az égnek, a Shakespeare összest is magammal hoztam. Biztos, hogy most nagy hasznát fogom venni. Időközben kihozták a kávém. Azt iszogatva agyaltam kétségbe esve, hogy mihez kezdjek. Térképet kéne szereznem. Ennyit tudtam. Vagy ha térképet nem tudok, akkor útbaigazítást kérhetnék! De melyik utcában is lakunk? A francba! Teljesen kiment a fejemből! Csak annyit tudok, hogy mellette van egy park. Hát gondolom, több ilyen is van Szöulon belül, úgyhogy ezt az infót cseszhetem.

A végén már úgy léptem ki a kávézóból, hogy bár a nagynéném számát nem tudom kívülről, mégis jó lenne találni egy telefonfülkét. Hogy minek, azt nem tudom, de megnyugtató lenne. Körbe néztem. Magas épületek, amiknek az oldalán játszott a napfény. Egy sétáló utcába csöppenhettem bele. A sok emberen túl, kiszúrtam egy bandát. Fiúk voltak, néhányuknál gördeszka volt és azt nézték, hogy mit ügyeskedik a másik. Körülbelül, annyi idősek lehettek, mint én. Egy-két év korkülönbséggel. Veszteni valóm nem volt és inkább egy korom bélitől kérek segítséget, mint öreg néniktől. Ne értsétek félre. Semmi bajom, az öregnénikkel, de mindenki általában a saját korosztályával érti meg magát jobban. Ahogy közeledtem feléjük, pár srác a gang-ből már kiszúrt. Nem igazán döntöttem el, hogy melyiküket szólítom meg.

-  Sziasztok! Még eléggé új vagyok Szöulban meg az egész országban és kicsit eltévedtem. Tudnátok mondani olyan helyet, ahol tértképet tudnék szerezni? – Egy, a többi fiú között alacsonynak számító, de nálam még így is magasabb szőke srác felelt.

-  Ha ennyire új vagy itt, Szivecském, miért nem maradtál otthon? – Röhögött össze pár haverjával.

-   Én csak…

-   Te csak mi? – Nevettek újra ki. – Te csak véletlenségből keveredtél, pont egy ilyen helyre mi?

-   Igen! Nagy volt a tömeg és… - Erre már felállt és közeledni kezdett felém.

-   Na ide figyelj, Cicuka. Ide nem tévednek „csak úgy” az emberek. Meg akarod tudni, hogy miért?

-   Elég legyen! – Csattant egy hang a szőke srác mögül. Úgy tűnt, nem akárki szólt rá, mert bár húzta a száját, de sarkon fordult és vissza ült a helyére.

Akkor pillantottam meg, a hang gazdáját. Sejtelmeim szerint a banda „vezére” lehetett. Magas, szőke, hátrafésült haj, gesztenyebarna szempár és telt ajkak látványa fogadott. Arról nem is beszélve, hogy stílusosabban volt öltözve, mint a volt sulim háromnegyede. Végig szemmel kísérte, ahogy az alacsonyabb szöszi, leül, csak utána szentelte nekem a figyelmét. Végig mért. Elég alaposan. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni.

-   Ne haragudjatok, nem akartalak titeket zavarni! Jobb, ha most megyek! – Sarkon fordultam és igyekeztem a lehető leghiggadtabban elsétálni.

-   Várj! – Egy kéz elkapta a karomat. Ijedten fordultam meg, hogy lássam ki az. – Ne haragudj Minho miatt. Szeretnék a nevében bocsánatot kérni. Néha nem tudja, hogyan illik bánni egy hölggyel.

A bandavezére volt az. Ahogy láttam, a többiek szedelőzködtek. Elmentek. Nem tudom, hogy hova, de volt egy olyan érzésem, hogy jobb, ha nem is tudom.

-   Nos, semmi baj. Nem szeretnélek feltartani. – Indultam volna, de nem engedte el a karomat.

-  Én segíthetnék neked. Tudom, hol tudnánk neked térképet szerezni. Mellesleg igen csak rosszhírű környékre tévedtél. Velem még biztonságban is lehetsz. A többi srác nem igazán mer belém kötni.

-   Akarjam tudni, hogy miért? – Kérdeztem félve. Elmosolyodott.

-  Ha akarod, egyszer majd elmesélem. Na gyere, menjünk! – És a karomnál fogva húzni kezdett maga után.

Kis séta után, egy teljesen más környékre értünk. Hétágra sütött a nap, az épületek jóval alacsonyabbak voltak és nem nőttek egymás hegyén-hátára. Az járdát üzletsorok szegélyezték, középen autók haladtak. Megálltunk az egyik turista boltnál. Oda sétált egy állványhoz és levett róla egy térképet Szöulról, majd bement fizetni. Ekkor esett le, hogy még a nevét sem tudom.

-  Köszönöm, mennyi volt? Visszaadom. - Kotorásztam a pénztárcám után.

-  Dehogyis is! Vedd úgy, hogy ez plusz kárpótlás Minho miatt.

-  Tényleg, még a nevedet sem tudom.

-  Namjoon. Kim Namjoon. Ha már itt tartunk én se tudom a tiedét.

- (Y/N).

-  Szép név. Akkor (Y/N), hol is laksz te pontosan? – Hátha tudnám. Az arckifejezésemből hamar észrevehette, hogy valami nem stimmel. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem tudod, hogy hol laksz?

- Hát, izé… Hogy őszinte legyek, csak tegnap érkeztem. Az utca nevet mondták, de elfelejtettem. Viszont, lakótömbök! És a van mögöttük egy park, egy kis szökőkúttal! – Lesajnálóan rám nézett és sóhajtott egyet.

-  Tudod, mennyi ilyen hely akad Szöulban? – Persze, hogy tudtam. Rengeteg. Viszont a remény szikrája még mindig ott volt a szememben. Legalább helyi és vele biztos, hogy többre megyek, mint egyedül. – Aish… Majd kitalálunk valamit. Lakópark mi? – Mosolyodott el. Arcán kis gödröcskék jelentek meg, amik még helyesebbé tették. Zavaromban félrenéztem.

- Na jó! Akkor, arra legalább emlékszel nagyából, hogy hogy keveredtél ide?

- Ó, igen! Az biztos, hogy ez az utca volt az, ami kivezetett ide! – Pechemre, az utca végén kereszteződés volt. Három opció közül választhattam. Előre, balra vagy jobbra. –  A-Azt hiszem balra. – Namjoon csak a fejét csóválva kuncogott.

- Rendben. Próbáljuk meg arra. – Séta közben beszélgetni kezdtünk. – Hogy-hogy nincs nálad telefon? Manapság ki hagyja már azt otthon? Hogy felejthetted el? – Csak nevettem. Pontosan ugyan ezeket a kérdéseket tettem fel magamnak én is.

- És ha baltás gyilkos lennék? Ha? Akkor, hogy hívnál segítséget?

- Szerintem nem vagy az. És elkezdenék kiabálni. – Egy zsúfoltabb utcába értünk. Egyáltalán nem volt ismerős. Bár, ha jobban belegondoltam, magából az odavezető útból, sem láttam sokat, mert, alacsonyabb vagyok az átlagnál. Így csak fejeket láttam magam körül. Ekkor egy kar megragadott és berántott egy az utcából nyíló sikátorba.

Írta: Vizvári Csenge