Close (fanfiction)

Páros: JinMin (BTS; Jin x Jimin)

Műfaj: AU, Slash, Shounen Ai, Yaoi, Romantukis, Hurt/Comfort, OOC,

Besorolás: +12

Írta: Jinnie Mini

Összefoglalás: Ezt a oneshot-ot már egy jó hosszú ideje kitaláltam, leírtam, majd hagytam magában, mivel rajta kívül elég sok mindent kellett csinálnom még. De végre megcsináltam, és remélem, elnyeri az emberek tetszését, főleg, hogy, ez az első eset, amikor egyszerre ihletet meg a zene, meg a videó is. (Link a videóhoz à https://www.youtube.com/watch?v=68TiJRe9vNo)

A történet pedig csak röviden ennyi lenne; Érezted már úgy, hogy egyedül vagy, pedig lehetne valaki, aki támaszt nyújt neked? Egyszerűen csak a távolság, valamint az idő akadályoz titeket a magvalósításban, ami miatt nem lehettek együtt. Te mit tennél? Seokjin, kinek párja Dél-Korea egyik legnevesebb bandájának a tagja, cselekedett, mikor úgy érezte, kicsúszik lába alól a talaj. De vajon jól is fog végződni a tette?

A házban teljes sötétség honolt, egyetlen fényforrásom a nagy képernyős tévé volt, melyben éppen egy élő koncertet adtak. Az ő koncertjét. Bár, ha pontosítani akarok, akkor a banda fellépését mutatták, amiben az általam szeretett személy részt vett. Mióta a csapat tagja? Ja, igen… Közel három éve, ami nem kis teljesítmény tőlük, ha figyelembe vettem, milyen névtelen kiadótól származtak ők, sőt, jobbára, ez a csapat hozta a sikereket az ügynökséghez.

Emlékszem, milyen nehézségeket kellett végig szenvednem párommal, hiszen nem hazudhatott a nemi identitásáról, főleg, hogy én is ott voltam neki, hontalanul, egy árva fitying nélkül. Mielőtt a nagyvárosba költöztünk, elmondtam a szüleimnek, ki az én szerelmem, kivel folytattam viszonyt – bár ez degradáló kifejezés rá, viszont a helyzethez ez a megnevezés dukált – valamint, szerettem volna az illetővel összekötni az életemet. Emlékszem, hogy kikeltek magukból, mikor megtudták, egyetlen fiuk meleg, ráadásul biztos nem fog vér szerinti gyermeke születni soha az életben. Ez a tény pedig, egy nagyvállalat vezetőjeként, az apám nem hagyhatta szó nélkül. Üvöltözött, szinte könnyeket hullajtott miattam, mellette pedig anyám zokogott, kezeivel görcsösen szorította a vállamat, miközben folyamatosan azt hajtogatta, miért az ő fiának kellett ilyen szennynek lennie, miért nem lehettem normális, mint amilyen minden szülő álma. Fájtak a szavak, főleg, mert azoknak az embereknek a szájából kellett hallanom mindazt, akik addig felneveltek, tanítottak, szerettek feltétel nélkül. Aztán egy csapásra eldobtak maguktól, akár a kisgyermek a megunt játékot. Még abban sem kételkedtem, hogy amint elhagytam az otthoni fészket, azonnal kerestek valakit örökösnek a helyemre, egy távoli rokont, ki elvezethette apám után a céget.

- Elfelejted azt a fiút vagy, itt többet nem látunk már szívesen – még mindig élénken éltek bennem apám utolsó szavai, amellyel ultimátumot adott nekem. Én pedig választottam… a szerelmemet.

Könnyes arccal, valamint három-négy tele bőrönddel tértem szívem választottjának otthonába, ahol a másik szomorú tekintettel méricskélve, tárt karokkal várt engem. Ott törtem végleg össze, majd maradék energiámmal mellkasához bújtam, és hagytam, hogy izmos, erős karjaival védelmébe zárjon. Hiába aggódtam, hiába vesztettem el minden kapcsolatomat a családommal, illetve szabályosan otthontalanná is váltam, biztos voltam a döntésem helyességében. Inkább éltem szegénységben, de boldogan, azzal, akit szerettem, mint egy örökkön-örökké szövődő hálóban, amelyet a hírnevem köré épített hazugságok tartottak egyben. Nem tudtam mást szeretni, a szívem foglalt lett egy életre, ezt pedig a saját szüleim sem tagadhatták meg tőlem.

Nem sokkal az események után, egy vonatra ülve hajtottunk az új életünk felé, a fővárosba, ahol páromra várt egy igen fontos meghallgatás. Mindig arról álmodott, hogy a jövőben a hatalmas, reflektorokkal kivilágított színpadon fog táncolni – az éneklés ötletét sem vetette meg mellé – ettől az elképzelésétől pedig semmi sem tántoríthatta el. Az ő szülei, az enyémekkel ellentétben, nagyon nyitottak voltak ránk, szinte kezdettől fogva tudták a kapcsolatunk valódi értelmét, ismerték, mit jelentünk egymásnak szerelmemmel. Amikor fiuk felhozta az ötletet, miszerint talált egy kiadót, ami új bandatagokat keres, bár kicsit félelemmel a lelkükben, de elfogadták a döntésünket, azaz, hogy Szöulba költözzünk. Valamint, abban is kiegyeztünk; amíg nem találunk magunknak állandó pénzkeresletet, addig ők állják a kiadásainkat, amelyet sohasem győztem eléggé megköszönni a számukra.

Megérkezvén a hatalmas városba, egyből megcsodálhattuk a robusztus épületeket, ahogy versenyt futva igyekeztek egyre magasabbra nyújtózkodni a felhők közé. A sok fény, a még késő estében is rohanó emberek tömege, mind-mind elképesztőnek hatott. Igaz, a levegő nem volt olyan tiszta, mint vidéken, hiszen itt százával, sőt, ezrével jártak az autók éjjel-nappal, de ez a tény igazán eltörpült a többi mellett. Pozitív természetemhez híven, mindenben igyekeztem a szépet látni, annak ellenére, hogy a sors folyamatos kihívások elé állított, nap, mint nap. A beköltözésünk is elég zökkenő mentesen haladt, nem tartott sokáig, amíg kipakoltuk a számunkra fontos dolgokat, mivel napokkal előtte elintéztük a bútorokat. Pontosabban párom szülei intézték el a költöztetőkkel együtt, de ez csak egy aprócska részlet az egészben.

A nehezebb időszak csak az után következett, hogy a meghallgatások megkezdődtek az ügynökségnél. Tehetségesebbnél tehetségesebb fiatalok, akik mind az új lehetőséget keresték; vagy el bukták a korábbi próbálkozásukat, esetleg előbb egy névtelen kis cégnél akartak karriert indítani. Én munkát találtam egy kis kávézóban, ahol elég jól kerestem; az ételre, valamint egyéb havi kiadásainkra bőven elég bevételt szereztem. Így páromnak nem kellett mással foglalkoznia, csak a gyakorlással, az órákra járásra, mivel az első meghallgatása alkalmával leszerződtették gyakornoknak. Nem volt szükséges a beköltözése, hiszen alig fél órára lakott velem együtt az ügynökségtől, ennek hála, minden este meghallgathattam az újabb fejleményeket, a tanításokat, amiken részt vett, aztán én is elmesélhettem a napjaimat a munkahelyemen.

Talán egy-másfél évig tartott ez az időszak, amikor is barátom azzal a hírrel állított haza, hogy hivatalosan is debütálni fog, mint az újonnan megalakult banda egyik tagja. Aznap nagy volt az öröm: mind a kettőnk, valamint a család részéről, kiknek beszámoltunk a fejleményekről; bizakodóak voltak, valamint sok sikert kívántak fiuknak a továbbiakhoz. Emlékszem párom arcára, ahogy felém fordulva megígéri nekem, hogy mostantól igyekszik minél többet dolgozni, szerez egy házat a város külső részén, ahol a szabadidőnket egymással tölthetjük majd kettesben, senki sem fog minket ott zavarni. Valamint, nem szerette volna, ha sokáig dolgozó munkás maradok, mivel az ő időbeosztása zavaros lett hirtelenjében és sok esetben, nem egyezett az enyémmel. Megesett az is, hogy, mikor én keltem föl, ő akkor tért haza, úgy szintén fordítva; ő ébredezett, mire én hazaértem, hiszen addigra a kávézó helyett egy éjjel-nappaliba mentem munkába, majdnem minden nap.

Az sem javított az akkori helyzetünkön, hogy szerelmemet el akarták költöztetni, egy cég által megvett lakásba, a többi csapat taggal együtt. Párom hadakozott, kifogásokat keresett, de sohasem voltak elegek az indokok; egyik nap elé állt az igazgató, hogy mégis mi az igazi problémája. Akkor hívott engem magához társam, aki –miután az irodába értem, ahová hívott engem –bemutatott a felettesének, majd elmondta, milyen kapcsolatban álltunk pontosan. Az idősebb férfi teljesen megdöbbent, valamint a lehetőségeket kezdte egyből latolgatni magában, bár elég hangosan motyogott, így mi ketten is tökéletesen hallottuk őt. Barátom tehetséges volt, túl jó, ezért nem engedhették meg, hogy feladják a vele való szerződtetést, hiszen hihetetlen tánc tudásával és elképesztően magas hangjával kulcs fontosságú tagja lehetett a csapatnak, amit már a gyakornoki időszakban eldöntöttek a fejesek. Ezért megállapodást kötöttünk… Maradhattunk együtt, ám egy eldugottabb helyen kellett tartózkodnunk, valamint laknunk –ha tényleg egy háztartásba akartunk maradni, azok után, hogy a banda debütált –ez pedig ők szívesen állták kezdeti tőkével, amelyet párom a munkájával fizethetett majd vissza. Bármilyen helyett választhattunk, amit csak akartunk, ők pedig megvették nekünk, aztán a későbbi keresletekből levontak egy előre megbeszélt mennyiséget, ami a társamnak való fizetésből ment le mindig, így, egy idő után, a tartozásunkat is visszaadhattuk.

Nem hittem volna sohasem, hogy ilyen megértő emberhez sodor majd minket a sors, viszont, ezek után, száz százalékig biztos voltam abban, jól döntöttünk, amikor megpróbáltuk az új életünket elkezdeni. Ráadásul nem csak ebben az emberben csalódtam kellemesen, hanem a csapat többi tagjában, akiknek a megbeszélés után bemutattak. Először ők is ledöbbentek, hiszen sohasem ötlött volna a fejükbe a lehetőség, miszerint az egyikőjük meleg, főleg az nem, hogy már párja van. Amint átlépték a megilletődés stádiumát, egyből kezet fogtak velem, aztán gratuláltak nekünk, ráadásul némasági fogadalmat tettek nekünk, valamint a cégvezetőnek és a menedzsernek. Hiába fogadták el mindnyájan, a titkunkat meg kellett őriznünk, mivel a jövőbeli rajongók nem mindegyike díjazhatta a tudatot, vagyis, az egyik bálványuknak van kapcsolata, méghozzá egy vele egyneművel.

Megtörténtek a bonyolultabb dolgok; megvették azt a házat, mely megközelítőleg, hasonlított az elképzeléseinkhez, a költözés sikeresen lezajlott, majdnem két év után, másodjára. A banda szintén nagy sikereket ért el a debütálásuk következtében, sőt, még a felsőbb vezetőség sem számított ilyen mértékű eladásokra az első fellépésük alkalmával. Kezdetben, valóban jó volt a srácokkal együtt lenni; mindig úgy terveztek előre egy-egy utazást, hogy velük mehessek titokban, stáb tagként, esetleg menedzsmentként, így még több időt tölthettem a srácokkal, de legfőképp a szerelmemmel. Olyan képeim voltak a telefonomban, esetleg a rendes fényképező gépemen, amelyeket a legtöbb rajongó simán megirigyelhetett volna tőlem. Forgatásokra, fellépésekre, koncertekre jártam el, mindezt a legjobb körülmények között elintézve, amiért sohasem panaszkodott senki, hiába kérdezősködtem, mindig elmondták, nekik igazán nem okoz gondot, ha boldoggá tehetik a csapat egyik tagjának az életét. Így, hát, elfogadtam a nekem kínált lehetőségeket.

Kezdetben, olyan voltam, mint egy álmodozó tinédzser, egy rajongó, kinek teljesülhetett az álma, miszerint, a bálványával élhetett boldog szerelemben. Úgy gondoltam, irigylésre méltó az, ami kijárt nekem, nem lettem önző, nem nyivákoltam, ha valahova nem mehettem el, de tudtam, mennyire szerencsés voltam, amiért a legtöbb programjukon részt vehettem, még akkor is, ha a színfalak mögül néztem párom rezdüléseit. A titkos pillantások, amelyek közöttünk mentek végbe, egy-egy kósza pihenő alkalmával vagy, amikor társam éppen felém nézett a legcsábosabb mosolyával. Emlékszem, sokszor a fellépések után, egyenesen az én karjaim közé szaladt, amint kikapcsoltak a kamerák. Nem győzött csókolni, ölelni, a szuszt kiszorítani belőlem, amikor egy-egy ehhez hasonló koncert véget ért.

Szinte, tündérmesébe illően tökéletes… De ez a valóság, ahol nem mindig végződhetett úgy a történet, hogy boldogan éltünk, még nem haltunk.

Ahogy nőtt a csapat népszerűsége, egyre több helyre hívták őket, aludni sem tudtak rendesen. Ha végeztek egy koncerttel, rögtön menniük kellett egy interjúra a város, esetleg az ország másik végére, ennek következtében pedig rám nem lett elég idejük. Ezt meg tudtam érteni; a sorozatos visszautasításokat, mikor megkérdeztem, mehetek-e velük a fellépésekre, amikor már meg sem említették egyik vagy másik programjukat, hogy még ő se invitált magukkal, hiába vártam tőle. Megértettem, hiszen biztos nagyon fáradt volt, amit az többször láthattam rajta… már, mikor haza jött hozzám, mivel az együtt töltött időnk is jócskán megcsappant. A tagokkal nem beszéltem, a menedzsert sem zaklattam többet, szinte minden kommunikáció lehetőség megszűnt köztem és az ügynökség azon tagjai között, akik tudták a titkunkat. Ezt nem voltam képes felróni nekik, hiszen ők dolgozó emberek voltak, míg én egész nap csak ültem otthon, és unalmamban rajzoltam, olvastam, új recepteket találtam ki magamnak, mivel a szerelmem se jött az otthonunkba túl gyakran.

A kezdeti rózsaszín felhő, ami körbe vett minket, lassan feloszlott, ahogy arcul csapott minket a valóság. Megesett már, hogy egy teljes hónapig nem láttuk egymást, mert ő inkább a dormban töltötte az éjszakákat a gyakorlások és a turnék, koncertek miatt, melyeknek beosztásai túl közel estek egymáshoz. Telefonon talán naponta egyszer beszéltünk, de idő eltolódások következtében történt - nem is egyszer - olyan, hogy én aludtam át a hívását, esetleg ő aludt el az én mondandóm közben, így letettem. Amikor mégis sikerült velem lennie, akkor rendszerint együtt pihentünk; aludtunk, tévét néztünk vagy, ha energikusabbnak érezte magát, akkor a közeli erdőbe mentünk sétálni, esetleg szeretkeztünk. Hát, igen… a szexuális életünk sem egy fényes állapotú jelenségnek lehetett mondani; sokat mondok a havi egy együttléttel, mivel ezekből sem vált mind valóra, amikor elterveztük, vagy spontán jött az egész. Vagy el sem jutott hozzám, mert kiderült, hogy van még egy programjuk, így le kellett fújnunk, vagy már sikeresen belelendültünk az egészbe, amikor hirtelen hívása érkezett, miszerint munka van, vagyis szedelődzködjön.

Nem panaszkodtam miatta, hiszen az a kevés idő, ami jutott nekünk, az mind felemelő volt, ugyanolyan szerelmesek voltunk, még mindig. Ugyanazok az érintések, ugyanaz a puha ajak, mely a legfinomabb, legpezsdítőbb csókot ajándékozta számomra, mint az első alkalommal, amikor átléptük azt a bizonyos barátság zónát. Ugyanazok a védelmet nyújtó izmos karok, melyek körbeöleltek a legrosszabb pillanataimban, megnyugvást hozva számomra. Szerelmem minden porcikájáért repesett a szívem, ez az érzés pedig sohasem fog már elmúlni, mivel számomra ő az igazi. Nem fogok belőle kiszeretni, örökre a szívembe véste magát, ahonnan már képtelen lettem volna kiűzni. Ő nem csak egy múló vágy volt számomra, nem egy kaland, mit talán már meguntam, nem egyszerű szerelemről beszéltünk már… Ő a lelki társam.

Tudtam ezt nagyon jól, és azt is, hogy ezzel ő is tisztában volt. Mindig a bocsánatomért esedezett, igyekezett a legjobbat nyújtani számomra, nem győzött engem elhalmozni minden jóval, ami csak a kezébe került. Ám én csak őt hiányoltam az életemből. Ha velem tartózkodott, az otthon melegében, akkor tényleg jelen volt; nem gondolt másra, csak rám, nekem akart jót, de ezekből a pillanatokból igen keveset tudott biztosítani számomra.

Első évben még minden rendben lehetett volna, de egy ponton kicsúszott az irányításunk alól a rendszer. Egyszerűen nem tudtuk beosztani az időnket úgy, hogy jusson időnk egymásra, amiről tudtam, nem csak egyedül az ő hibája.

- PARK JIMIN! PARK JIMIN! PARK JIMIN! – hallottam, ahogy rajongók százai üvöltik kedvesem nevét, ki éppen valamilyen aranyos arcot mutatott a kamerába, miközben beszélt a közönséghez.

Ha jól emlékeztem, akkor éppen egy turné kellős közepében lehettek Jiminék, azon belül is, valahol Japánban. Egyedüllétemet kihasználva - mely elég gyakori volt - elővettem a régebbi videókat, amiket külön nekem adtak az ügynökségnél, ajándékba. Igyekeztem abból az időszakból nézelődni, amikor még boldog voltam, amiért szerelmem ekkora sikernek örvendett, hátha felvidulok tőle. Ám, ennek az ellentettjét sikerült elérnem; ha éppen rá fókuszált a kamera, akkor egyenesen könny szökött a szemembe, nem éppen jó értelemben. Mikor megláttam, egy díj átadó alkalmával, végig vonulni a szőnyegen, a sok vakuzó fényképészek és riporterek között, miközben a rajongók az ő nevét ordították, esetleg más csapat társáét, szabályosan elszorult a torkom. Nem tudtam mosolyogni, ha ránéztem a régi felvételekre, ha pedig az új videók közül néztem meg valamit, esetleg fent maradtam egy-egy élő műsor miatt, mindig sírással zártam a napomat, vagy azzal kezdtem a rutinjaimat. Nem találtam viccesnek, se szórakoztatónak, mivel az egész arra emlékeztetett, miért nincs mellettem abban a pillanatban, miért nem ölelt át engem, majd súgott apró, szerelmes mondatokat a fülembe, hogy azt követően puszikkal lepje el arcom teljes felületét, ahová csak elért. Hiányzott, ezt a fajta ürességet pedig képtelen voltam kezelni.

Amint meghallottam a szokásos üdvrivalgást és tapsot, ami minden fellépésük alkalmával elhangzott, már tudtam, mit kellett tennem.

Felkapcsoltam a villanyokat, miközben a közös szobánk felé tartottam, melyet már csak az én kölnim illata lengett be, hiszen Jimin olyan régen csinált bármit is ebben a helyiségben, hogy abból teljesen kiment az ő jelenlétét igazoló aroma. Nem éreztem az ágyban testének melegét, a párna már nem árasztotta magából samponjának barackos keverékét, melyet annyira imádtam rajta érezni. A szekrényt feltárva elém kerültek a ruháink, melyeket fele-fele arányban rakosgattunk össze, nehogy összekeverjük egymás viseletét, bár, ez már egy fölösleges tevékenységgé nőtte ki magát a részünkről, mert már csak én pakoltam ki ebből a bútordarabból. Két nagy bőröndöt szereztem az összepakoláshoz, melyekből az egyiket kiválasztva pakoltam be felsőimet, gatyáimat, valamint alsó ruházataimat, meg az évszaknak megfelelő egyéb kiegészítőket. A hely takarékossága miatt csak egy-másfél hétre való göncöt hajtogattam össze rendezett alakzatba, mivel gondoltam a mosás lehetőségére. Majd következőnek fontosabb tisztasági szereket gyűjtöttem a másik csomagba, amik mellé a kedvenc könyveimet, szükséges elektronikai eszközeimet és azok tartozékait is belehelyeztem.

Ahogy össze akartam húzni mindkét táskát, megláttam a sorban lerakott lemezeket, DVD-ket, amelyek a bandától kaptam, esetleg párom adta nekem a többiek nevében. Hiába facsarodott ki a szívem az élő felvételek láttán, sejtettem magamról az igazságot, miszerint pár nap múlva könyörögni fogok, hadd lássam egyetlenem arcát, hadd halljam igéző énekét. Így, végül az összes albumot és koncert felvételt bepakoltam a maradék helyre, ahová be tudtam tuszkolni.

Amint kész lettem, és mindent lepakoltam az előszobába, újra végig jártam a hatalmas házat, hogy lekapcsolhassam a világítást, valamint a tévé készüléket is kikapcsoltam. Amikor ismét a bejárathoz értem, már csak ott volt némi fényforrás, minden más helyiséget néma sötétségbe száműztem, melyet az utóbbi időben annyira megszoktam, hogy ha nem szóltak rám, illetve, nem zargattak engem, akkor fel sem tűnt sohasem. Egy nagy sóhajtás kíséretében leültem a cipős szekrényünk tetejére, aztán telefonomat kezembe véve tárcsáztam azt a számot, melynek tulajdonosára a legnagyobb szükségem volt abban a pillanatban.

Az első két próbálkozásomnál kisípolt a telefonom, én pedig megijedtem, hogy rosszkor hívtam, talán dolgozott, esetleg olyan helyen tartózkodott, ahol le kellett némítania vagy nincs készülék közelben. Harmadik csörgésemre sikeresen felvették, így hallhattam barátom álmos, kissé kába hangját:

- Tudod, mennyi az idő jelenleg? – ennyit kérdezett csak, mire megnéztem az időt a telefonomon. Hajnali kettőt mutatott az időzítő, mire csak elhúztam a számat, hónapok óta elvesztettem az időérzékemet, valamint rossz szokásommá vált az óra használatának elhanyagolása.

- Ne haragudj, Kihyun! Csak… Hoztam egy döntést, ehhez pedig most rögtön kell a segítséged.

- Mit csináltál? –kezdett gyanakodni, amikor pedig nem válaszoltam a kérdésére, csak némán bámultam magam elé, már sejthette, mit akartam megtenni. – Ugye nem? Jin… Jól meggondoltad?

- El tudnál engem vinni, hogy nálad lakjak egy ideig? –törtek fel a könnyek a szememből, és hangom szintén megbicsaklott, amint befejeztem mondandómat.

- Sietek, ahogy csak tudok –ezzel bontotta a vonalat, a telefonomat pedig leengedtem magam mellé.

Amíg barátomra vártam, kit még az éjjel-nappali munkám alkalmával ismertem meg, lett időm több szempontból átnézni a tervemet. Ennek következtében sokszor meggondoltam magamat, tárcsáztam újra ismerősöm számát, miszerint ne jöjjön hozzám, maradjon az ágyban, aztán aludjon vissza, de mindig megállítottam magamat. Hiába bizonytalanodtam el, a magány érzete, valamint a látvány, amit a teljes sötétségbe boruló házunk mutatott, mindig rávilágított arra, hogy helyesen cselekedtem. Kell egy kis idő nekem, szükségem van a távolságra ettől az egész életmódtól, szerelmem hiányától. Tudtam, ugyanúgy érezni fogom ezt a fajta emóciót, amit hetek, hónapok óta érzékeltem a mellkasomban, ha nem lehetett mellettem, viszont azzal is tisztában voltam, előbb-utóbb belebetegszem az egyedüllétbe, a monotonitásba, melyben páromat vártam haza minden egyes nap. Felismertem a lehetőségeimet, a határaimat, ám kétségek akkor is gyötörtek, hiszen a szív sohasem akarja azt, amit az agy reálisnak gondol, ha az vele ellentétesen működik.

Tényleg jó ötlet lenne egy szó nélkül lelépni? Itt hagyni Jimint, amikor tudom, mennyire szenvedne? Valóban ezt akarom? Ráadásul ilyen radikális módon kell lépnem?

Agyam sötét, kesze-kusza hálójában nem sokáig barangolhattam, mivel barátom gyorsan elért házunkhoz, majd meg is csörgetett engem, miszerint kimehetek. Felöltöttem maradék ruháimat, mely egy pár cipőből és egy bőrdzsekiből állt, amelyről ismét szerelmem arca ugrott be, hiszen ő vette nekem a születésnapomra, még múlt évben. Újabb könnycsepp gördült végig arcomon, majd egy utolsó pillantást vetve a feketeségbe, kihordtam a két bőröndöt az ajtó elé, lekapcsoltam az utolsó benti világítást, aztán kulcsra zártam az ajtót. Nem volt visszaút, megléptem, amit meg kellett, nem fordulhattam akkor már vissza. Amikor bepakoltunk mindent a csomagtartóba, még egyszer a hatalmas házra néztem, melyben egyetlen lámpa sem égett, ezzel tudatva az emberekkel, jelenleg üresen áll az építmény. Egy mélyről jött sóhajtás kíséretében lehajtottam fejemet, majd beszálltam az autóba, ami elvitt arról a helyről.

 Az úton viszonylag csöndben voltunk, én nem beszéltem, ahogyan Kihyun sem, de a rádió kellemes hangerőn szólt a jármű belsejében, egészen addig, amíg meg nem hallottam az ismerős dallamokat, utána pedig Jimin hangja szintén felcsendült benne. Szó nélkül, gyorsan átváltottam egy másik csatornára, melyet barátom csak oldalra nézve bámult végig, hogy aztán ismét az útra koncentrálhasson. Beszélnem kellett vele, amit meg is akartam tenni, ám mindazt nyugodtabb környezetben szerettem volna, ahol lenyugodhattam.

Az idő múlását nem érzékeltem, csak bámultam kifelé az ablakon, miközben az elmosódó fényekben gyönyörködtem. Ennek következtében, hamarabb Kihyun házánál voltunk – legalább is, számomra igen rövid útnak bizonyult –, hol barátom, kiszállásunkat követően, megragadta az egyik bőröndömet, én a másikat, majd együtt léptük át a ház bejáratát. Levettük cipőinket, aztán felmentünk a vendégszobába, ahová lepakoltuk a cuccomat. Társam engedékeny volt, ráadásul tudta, hogy még nem állok teljesen készen a kivallatására, így hagyott kicsit berendezkedni, amíg ő a konyhába ment forró csokit csinálni nekem.

Az édes folyadék nevének hallatán egyből szerelmem ugrott be, tudatom mélyéről hozva magával az emléket, amikor narancsos ízesítésű meleg, édes nedűt készített, ha rossz kedvem volt. A hirtelen ért inger hatására egy kellemes mosolyt engedtem ajkamra, de amint tudatosult bennem, milyen rég nem ittam abból a keverékből, ismét melankolikus hangulatba kerültem. Szinte a kedvem is elment attól, hogy elfogadjam Kihyun italát, viszont az meg bunkóság lett volna a részemről. Amúgy meg, kellett valami, ami lenyugtat engem, mert sejtettem, az eddig felfeszült idegszálaim nem bírnák ki, ha szavakba kell öntenem azt, ami bennem lappangott már egy ideje.

Nehézkes léptekkel hagytam el a szobámat, hiszen abban a szituációban akár, egyfajta, védőbástyának is minősíthettem, mivel azt gondoltam, ott majd nem érnek utol a gondjaim. Éreztem a forró csoki illatát, amely beszökött orrjárataimba, és máris elfogott, egy bizonyos mértékű megnyugvás. Soha sem értettem, miért van rám ilyen hatással, ha csak megérzem a levegőben terjengő aromáját az itókának, de gyermekkorom óta ezzel tudtak a legjobban megvigasztalni, amikor hisztissé, esetleg szomorúvá váltam. Bár az első érzelem nem játszott bennem nagy szerepet, de kétségtelen, mennyire magam alatt voltam, így nem bántam meg végül, amiért hagytam Kihyunnak megcsinálni a meleg italt.

Leültem a nappaliban elhelyezett puha, egészen kényelmesnek bizonyuló kanapéra, majd megköszönve kezeim közé vettem az átmelegedett bögrét. Jól esett kissé átfagyott kezeimnek a felület langyossága, ráadásul a gőzből is jutott egy kevés az arcomra, mely az illatot is hozta magával felém, valamint az arcomat cirógatta. Egy mélyre ható belégzés, aztán egy lassú kilégzést követően végre barátomra emeltem tekintetem. A kanapé egyik oldalán lévő fotel karfájára telepedett le, karjaival megtámaszkodva combjain, miközben kíváncsi, egyben kérlelő szemekkel nézett rám, ekkor pedig elnyitottam ajkaimat. Viszont, amint megkíséreltem a beszédet, hirtelen kiüresedett minden; nem tudtam, mit mondjak, hogyan, valamint mennyit, abból, ami belső tekervényeimben járt, egyik helyről a másikra. Sok a gondolat, kevés a rájuk megfelelő szó, melyekből rendes mondatott alkothattam volna, hogy utána kellően kifejezzem magam barátom felé. Ekkor lassan visszacsuktam számat, majd hagytam a csöndet ránk telepedni.

- Akarod, hogy segítsek a kezdő löketben? – nézett rám megértően Kihyun, mire csak bólintottam egyet. Végtére is, jobb, mint a semmi, amit én produkáltam. – Pontosan, miért vagy itt?

- El kellett onnan jönnöm – ittam bele vontatottan a forró csokimba, csak utána folytattam mondandómat. –Nyomasztó volt az állandó csönd, ráadásul nem most, hasra ütésszerűen döntöttem így. Rég óta ez kavargott a fejemben, és már nem bírtam neki ellent állni.

- Végleg elválsz tőle? Szakítani akarsz?

- Istenem, dehogy! – csattantam fel egyből, de még a bögrét is sikerült ingerültebben a dohányzó asztalra csapnom, csoda, amiért nem tört el. – Egyszerűen csak… nem bírok már a folytonos magánnyal együtt lenni. Nekem Jimin kell, de ő nincs velem, mert egyik pillanatban, valahol az ország másik felében forgatnak, esetleg más földrészre utaznak koncerteket adni, vagy gyakorol az ügynökség falain belül – kezeimmel erősen megdörzsöltem arcomat, remélve, ezzel kicsit levezetem a feszültségemet. – Szeretem, meg minden, az életemet adnám érte, ha kell. Ugyanolyan szenvedéllyel vagyok iránta, mint első találkozásunktól kezdve, de…

- De? – hajolt hozzám közelebb Kihyun, míg végül megunva a távolság tartást, mellém telepedett, így át tudott ölelni a vállamnál egyik karjával. Éreztem, ahogy a finom, óvatoskodó gesztus hatására könnyeim utat törtek magunknak szememből, hogy a gravitációnak megfelelően, elinduljanak állam felé, ahonnan a szőnyegre potyoghattak le.

- Nem bírok meglenni egyedül abban a hatalmas házban, amit elvileg azért tartanak fent a cégtől, hogy ott kettesben lehessünk a rajongóktól, valamint a kritikus tekintetektől távol. Jiminnek a bevétele egy része arra az ingatlanra megy el, mert vissza kell valahogy adni ezt a kedvességet, emiatt pedig talán még többet dolgozik, gyakorol, minta többiek – nyelvem csak úgy pörgette a szavakat, mivel féltem, ha lelassulnék, akkor már nem tudnék újra megszólalni, annyira elcsuklik a hangom minden egyes kiejtett betű után. –Önző dolog tőlem, mert tudom, mennyire küzd a jobb életünkért, egyben a rajongókért, a csapatért és a cégért, viszont… Én csak magam mellett akarom őt. Nem egy estére, amikor az én szemeimet is alig bírom nyitva tartani a fáradtság miatt, így elalszom mire hazaér, reggelre pedig ismét az ügynökségre megy, mire felébredek, az egyetlen jele pedig, hogy ott járt, egy kis cetli, amin köszön nekem. Nem akkor, amikor megbeszélünk egy romantikus esetét, de elmarad, mivel közbejött egy újabb interjú, én pedig tehetem a hűtőbe az ő adagját, remélve, megeszi, amikor késő éjjel betántorog az ajtón. Nem akkor, mikor a sok gyakorlás miatt alig áll a lábán, csak a kanapénkon tud megélni, én pedig kihasználva azt a szusszantásnyi időt, amink jutott egymásra, mellé bújhatok – hangom már szinte nem is remegett, inkább egyre indulatosabb lett, ahogy enyhe harag vette át felettem az irányítást. – Olyan… olyan nagy kérés? Csak több időt akarok az életem értelmével együtt tölteni… Nem kell hetekre, vagy örökre… Nekem elég lenne csak pár nap, sőt… Egy egész is teljesen megteszi. Egy teljes nap, rajongók, reflektorfények, kamerák és újságírók nélkül, mindenféle felelősséget elfeledve összebújni egy jó filmre. Együtt fürödni, rendes étkezéseket tartani, ahol végre nem számítana a diéta, majd egymás karjaiban ágyba bújni, és szerelmem édes szuszogására aludhatnék el végre, tudva, hogy végre tényleg mellettem van, ténylegesen. Tényleg… Ennyire önző és lehetetlen kérés ez?

- Jin-hyung!

- Tényleg önző vagyok, amiért így érzek, pedig támogatnom kellene őt, kiállnom érte minden esetben?

- Nem vagy önző – fordított barátom maga felé, így az ő sajnáló tekintete találkozott az én könnyek által benedvesített szemeimmel. – Nálad jobb embert keveset ismertem, sőt, szinte egyet sem eddig. Nem rossz dolog, ha így érzel, hiszen emberből vagy, Jimin pedig a szerelmed, a társad, akiért aggódsz, egyben hiányzik is neked. Senkinek nem lenne joga ítélkezni efelett. Higgy nekem!

Csak a fejemet mozgattam, jelezve, megértettem mondanivalóját, felfogtam lényegét, amit nekem szánt. El kellett fogadnom, hogy hiába akartam mindig a legjobbat a környezetemben élőknek, egy idő után én is képes voltam ettől besokallni. Egy idő után, igényeim lettek, melyeket akkor sem másíthattam meg, ha akartam, hiszen a szívemnek nem tudtam, és soha nem leszek képes ellent állni, megmásítani annak akaratát.

- Még egy kérdésem lenne hozzád, Jin-hyung – fáradt sóhajt engedtem ki ajkaim közül, mellyel, remélhetőleg, a feszültségem egy részét szintén kiengedtem magamból. Mindössze ezek után néztem újra barátomra, ki megvárta, amíg ismét rá figyeltem. –Meddig akarsz itt maradni? Félre ne érts! – kezdett egyből hadakozni, miközben mindkét kezét maga előtt lengette, nyomatékosítva igazát. – Jó érzés tudnom, hogy ilyen időben az én oltalmamra számítasz, de tudom, hogy sokáig nem húzhatod ezt, illetve, nem szeretném, ha sokáig szenvednétek… Te és Jimin.

- Őszintén megmondom neked… Fogalmam sincsen – ebben a pillanatban szólalt meg a telefonom, melyet megszokásból már mindenhova magammal vittem, mivel nem tudhattam, mikor hív a másik, hogy beszéljen velem, vagy éppen elmondja, merre jár. Ismertem a csengőhangot nagyon jól, éppen ezért merevedtem meg teljes testemben. Nem álltam még készen arra, hogy a beszédét halljam, azt a kellemes, mit sem sejtő hangját, amivel szerelmes szavakat mond egyenesen a fülembe, miközben én már rég nem várom otthon. Ennyire nem voltam képes arra, hogy kegyetlen legyek, holott sejtettem, már azzal is ki fogom akasztani, ha hazaérve nem talál ott.

- Ő az? – kérdésére hevesen bólogattam, mire elcsendesedtünk és vártuk, hogy a mobil elhalkuljon, megkímélve minket a további kínos helyzetektől. Kétszer-háromszor csörgetett meg ugyanaz a szám, melynek idősávja alatt én megittam a maradék, forró csokimat, Kihyun pedig már nem ölelt át engem, hanem egyik lábát felhelyezve a kanapéra helyezkedett el, felém fordulva. Amint biztosak lettünk abban, hogy több hívás nem érkezik Jimintől, barátom újra megszólalt. – Most lehet, azt hiszi, hogy alszol, de mi lesz, akkor, ha hozzátok megy, aztán meglátja az üres szobákat? Biztos keresni fog, akkor pedig nem áll meg pár hívásnál, talán, még a fél ügynökséget is a keresésedre uszítja.

- Tisztában van vele; vagy a szüleihez megyek, vagy hozzád. A családjánál elsőnek keresne, ha pedig ott nem talál, akkor biztos felhív – ekkor ránéztem határozottan a másikra. – Ismeri a számodat, szóval fel fog téged hívni… Ezért csak annyit mondj neki, hogy jól vagyok, illetve ne keressen, mert egy kis egyedüllétre van szükségem. Nem tudja, hol laksz, kinyomozni meg nem fogja, ha megmondod neki az előbbieket.

- Biztos vagy benne?

- Nem kételkedem Jiminben, végtére is… Ennyire már ismerem a szerelmemet –e ngedtem meg magamnak egy halovány ajak görbületet.

Napokkal később még mindig ugyanaz a helyzet állt fent; én Kihyun-nál rejtőzködtem, míg Jimin nagy valószínűséggel utánam kérdezősködött barátomnál. Kezdetben még engem hívogatott, miután valóban visszatértek a turnéról – ezt ideiglenes lakótársamtól tudtam meg, én még csak híreket sem mertem a csapatról olvasni –, egy idő után pedig annyira zavart, idegesített a folyamatos hívások sorozata, hogy kikapcsoltam a telefonomat. Azóta tényleg a másiktól érdeklődik rólam, ki tekintettel léve lelki állapotomra, csak annyival informált, amennyivel szükséges volt. „Megint keresett téged” vagy „Mai is beszélni akart veled” meg ehhez hasonló mondatok hagyták el barátom száját, ahogy hazatért hozzám.

Nagyon jól tudtam, Jimin nem adja fel olyan könnyen, amit én már akkor is sejtettem, mikor elhagytam otthonom melegét, mely akkor olyan sivár és hideg volt. Belül, talán, még reménykedtem benne, hogy küzdeni fog értem, mert azzal biztosra tudhattam, még szeretett engem, akárcsak én őt. Furcsa kettősség alakult ki közöttünk, amiről fogalmam sem volt, mikor alakult ki; szerelmem karjai közt akartam lenni, ám mégis elmenekültem. Elmenekültem, hiszen a másik testének érzete helyett az üres otthon várt minden este, amikor lefeküdtem, és minden reggel üdvözölt, amikor felkeltem. Ő szintén maga mellett akart tudni, de… Mit csináltam volna akkor, ha visszamegyek hozzá, utána pedig ismét kezdődik minden elölről? Honnan tudhattam volna, hogy ezúttal másképp alakulnak majd a dolgok? Nem hagy ott megint napokra, hetekre, utána meg, maximum, pár órára láthatom édes arcát, gyönyörű mosolyát, mely beragyogta a minden napjaimat? Sok volt a kérdés, de egyikre sem kaptam biztos választ.

Talán, két-három hete tartózkodtam barátom lakásán, tengettem napjaimat, míg Kihyun dolgozott. Mindeközben én pótcselekvésekkel igyekeztem elterelni gondolataimat, mik így is folyamatosan megtaláltak egy-egy pihenőm alkalmával. Kimostam a szennyeseimet, feltakarítottam a ház összes kis zegzugát patyolat tisztára, elrendezkedtem a könyves polcokat, portalanítottam, mert barátom még erre az egyszerű feladatra sem szánt magának időt. Különféle ételek elkészítésének jártam utána, majd azt követően, el is készítettem őket, ebédre magamnak, míg vacsorára két személyes fogásokba kezdtem. Sokáig elbíbelődtem ezekkel, rendszerint egy teljes nap simán ráment ezekre a dolgokra, ha jól beosztottam őket, de mindezek mellett még olvastam pár regényt, esetleg más irodalmi művet, míg vártam, mondjuk, a mosógép lejártára.

Egy ideje már a telefont is visszahelyeztem a szolgálatába, habár kikapcsolt állapotában sem hanyagoltam el, mindenhová magammal hordtam ugyanúgy, mint addig. Amikor már biztosra mentem, hogy szerelmem már nem bombáz üzeneteinek tömkelegével, valamint nem hívogat éjjel-nappal, legalább barátom miatt bekapcsoltam a készüléket, ki így napközben is el tudott érni. Ezzel párhuzamban viszont, kezdtek elmaradozni Kinhyuntól az informálások, miszerint Jimin kereste őt, ez pedig aggasztott engem. Lehet feladta a másik?

Amikor minden teendőmet elvégeztem, valamint nem találtam egyéb elfoglaltságot magamnak, mindig a nappali kanapéján kötöttem ki, ahol az elmúlt pár napon gondolkodtam. Hiányzott a másik, mely emóciót, igazából, már rég megvolt bennem, hiszen erre ment ki az egész, de ezúttal másképp értelmeztem a hiány definícióját. Vissza akartam menni, csak nem tudtam, hogyan lépjen meg eme tettemet, hiszen nem tudhattam változnak-e a jövőben, ennek hatására a dolgok. Megtippelni sem tudtam, Jimin tanult-e ebből, igyekezni fog-e az elkövetkezendő időkben többet velem lenni, nem hajszolja magát a végtelenségig, hanem szán a szerelmünkre is több lehetőséget. Tisztában voltam a tényekkel, miszerint nem csak rajta múlott az egész, hiszen neki is ugyanúgy megmondták, mit csináljon, de reménykednem szabadott.

Akartam, hogy a mérleg jó irányba dőljön, a kapcsolatunk javára, de egyedül nem cselekedhettem. Ki kellett várnom, mikor lép a másik, mi a következő lépése, mi a válasza a távozásomra. Addig nem mozdulhattam előre egy újabb lépcsőfokot, amíg nem voltam biztos abban, kedvesem ugyanazon a szinten jár, velem együtt. Nem maradt már választásom, csak a várakozás hosszú, kín-keserves menete, miközben egyre több felhő gyűlt fejem köre, amiknek sehogy sem akaródzott eltakarodni. Szinte hallottam a sok mennydörgést, villámcsapást, mik gondolataimat ostromolták, de igyekeztem tartani magamat az elképzeléseimhez, még ha igen nehéznek is bizonyult.

Egyik nap viszont végre megtört a jég, amikor Kihyun ló-halálában érkezett haza – tőle nem megszokottan módon –elég korán. Izzadt, kapkodott, minden cuccát csak lehányta a bejáratban, aminek ajtaját még csak be sem zárta kulccsal, maga után. Én teljesen lefagytam barátom szokatlan látványán, hiszen nem jellemeztem volna őt egyszer sem ekkora szétszórtsággal, a mostani viselkedése pedig kimondottan meglepett. Mindeközben szélvészként száguldó társam, amint meglátott, hozzám lépett, majd kezemet megragadva vezetett a nappaliba, ahol le is ültetett a kanapéra.

- Mi ez a nagy rohanás? Üldöznek? – próbáltam poénosan beszélgetést kezdeményezni, mivel barátom arca elég komoran és komolyan meredt a tévé képernyőjére, melyen a csatornákat, kereste. Végül megállapodott az egyik népszerű zenei csatornán, ezt követően pedig felém fordult, mire nyelnem kellett egyet.

- Azt mondtad nemrég, hogy egy jelre vársz, miszerint visszamehetsz, nem igaz? – csak bólintottam egyet lassan és kimérten, hiszen nem tudtam, mire akart kilyukadni a másik.

- Hát lehet, most megkapod, amire vártál.

- Ezt hogy érted? – néztem rá értetlenül.

- Beszéltem a pasiddal… Azt mondta nekem, hogy kapcsoljam be itthon pontban öt órakor a tévét ezen a csatornán –mutatott a készülékre, amiben az emlegetett sáv pörgette az egyik legújabb számot a top-listából. – Húsz perc múlva öt, szóval hamarosan meglátjuk, mire értette.

Így hát kivártam, hiszen ha tényleg az lesz, amire gondoltam, vagy hellyel-közzel számítottam, akkor, remélhetőleg, pozitívan csalódok. Bár, az is megeshetett, hogy rossz visszajelzést kapok Jimintől, viszont akkor csak az volt a lényeg, amit láthattam. Mert láthattam valamit végre, amiről megtudhattam hányadán állunk a kapcsolatunkban. Megszűnnek a kérdések, melyek a fejemben keringtek eddig, választ kapok arra, mely belül mart engem, és majd felemésztett. Ha ellenem irányuló lesz, ha nem, én ugyanúgy örülni fogok annak, amit szerelmem nekem szánt.

- Na! Mindjárt kezdődik – dőlt hátra barátom, ahogy rásandított az órára, és konstatálta, hamarosan nem kell az unalmas, szükségtelen reklámokat bámulnia.

- Fogalmad sincsen arról, mi lesz most? – fordultam felé, miközben hátamat én is a támlának támasztottam.

- Annyit tudok, hogy egy másfél órás, élő közvetítésű, saját műsoruk lesz a srácoknak – gondolkodott a pontos válaszon, közben egyik kezét felemelve megvakarta a homlokát. – Az új albumról lesz benne szó, illetve a szóló dalaikról.

- Új albumot adtak ki? – döbbentem le teljesen, hiszen nagyon rövid időnek tűnt, az az idő, amióta elmentem hazulról.

- Ezzel akarják „fényezni” – bólogatott hevesen, ahogy a megfelelő szavakat kereste. – Lesz beszélgetés, meg minden, ami csak belefér ebbe az időbe.

Ekkor elindult a műsor kezdő, felkonferáló zenéje, majd két bemondó kezdett beszélni a csapat addigi teljesítményéről, valamint, mennyire forradalmi az új alkotásuk, csak úgy, mint az eddigiek. Mindketten a tévé képernyőjére szegeztük tekintetünket, hogy csak az ott megjelenő képkockákra fókuszáljunk. Igaz, én csak egy bizonyos személyt kerestem íriszeimmel, az illető pedig nem is maradt sokáig látómezőmön kívül.

Jimin valami elképesztően nézett ki szőke hajával, mely ki lett neki egyenesítve, tánc közben pedig az arcába lógott. Tipikusan olyan frizura volt, amit mindig szerettem a fiatalabbon látni, és most sem maradt el a várt hatás, ahogy éreztem szívem heves ütemet diktáló pumpálását. Szemei sötéten és csábosan néztek a kamerába, hogy a készülék előtt ülőket végleg oda szegezze a képernyő elé. Végig követtem minden mozdulatát, mely ugyanolyan művészinek hatott, mint az addigi összes tánca, amelyet betanult. Mindig irigyeltem, amiért ilyen szenvedéllyel volt képes valamit csinálni, legyen az tánc, éneklés, esetleg bármi egyéb hobbi vagy projekt, amibe belefogott. Az egész csapat sugározta magából azt a fajta tökéletességet, mely állandó ámulatba ejtett engem minden egyes alkalommal, amikor az előadásukat néztem. Szemem figyelmét magukra vonták, nem bírtam tekintetem elszakítani tőlük, főleg szerelmem látványa volt rám igen nagy hatással. Érződött a táncukban a szenvedés, a szerelem ígérete, a családi összetartás, ki éppen, milyen témában adott elő a színpadon. A rajongók őrjöngtek, már együtt énekelték a srácokkal a fontosabb részeket, miközben a lámpásukat lengették a zene ütemére.

Ám a sok csillám, fény, meg sziporka mellett így is kiszúrtam, hogy Jimin nincs teljesen a helyzete magaslatán. Mindent úgy csinált, akár a többiek, tökéletes összhangban mozogtak együtt, akár egy igazi csapat, mégis, szerelmem valahogy, másmilyennek tűnt. Ott volt, de még sem. Gondolatai máshová kalandoztak el, ráadásul a szünetek alkalmával, amikor egy kis beszélgetésbe elegyedtek, hallottam a hangján, mennyire remegett. Igaz, ráfogta az izgatottságára, viszont így is szörnyen sántított nekem a történet.

- Tudod… - szólalt meg Kihyun a semmiből, mire hirtelen emeltem rá szemeimet, megilletődve. – Te nem nézelődtél az interneten, a hír portálokon, de én igen –felém fordult, hogy nyomatékosítsa szavait, jelezve, fontos információt közöl velem. – Elég ramaty állapotban volt a barátod. Sokáig arról pletykáltak a rajongók, illetve sokan mások, hogy a visszatérés idejére szünetelteti magát és nem fog fellépni. Ezért kérdezősködnek most annyit róla… Valószínűleg, csak ezért…

Fejemet ismét a tévé irányába szegezem, egyetlen szó nélkül. Ledöbbentettek szavai, hiszen sohasem néztem volna ki Jiminből, hogy annyira elhanyagolja magát, amennyire, barátom elmondása szerint, az elmúlt időben tette. Sokszor voltak hullám völgyei, például, a gyakornoki időszakában, amikor debütáltak, az irigykedő, ócsároló kommentárok láttán, ahogy elkezdett diétázni, valamint minden egyes album kiadása előtt nem sokkal. Ám mindig sikerült olyan szinten megőriznie a nyugalmát a kamerák, valamint a többi ember szeme előtt, hogy ezek a jelek egyszer sem mutatkoztak rajta a publikum előtt. Csak én láttam, milyen megviselt, szétzilált, túlhajszolt ő valójában, annak ellenére, mennyire szerette azt csinálni, amit.

Talán most azért esett ennyire kétségbe, mivel az addig támasza – vagyis én – nem volt mellette. Nem hajthatta vállaimra fejét, mely, elmondása szerint, a legkényelmesebb az egész világon, elaludni is képes rajta bármikor. Nem simogattam haját, nyugtatásképpen, ami bevett szokássá nőtte ki magát nálunk, ha Jiminnek el kellett lazulnia. Nem mondtam neki biztató szavakat, miszerint, minden rendben lesz majd, ne aggódjon, ne rágódjon a megtörtént dolgokon, hiszen azok ellen nem tehetett semmit az ég-világon. Nem öleltem magamhoz apró testét, mely alacsony növése ellenére, igen kidolgozott volt, hihetetlen izomzatra tett szert a tánc-gyakorlások során. Mindig tökéletesnek, gondtalannak láttam a felvételeken, élőadásokon, fellépéseken, de ez talán, nem csak egyedül az ő érdeme volt, nem csak ő küzdötte át az akadályokat. Azért volt olyan, amilyen, mert számíthatott rá, hogy én végig ott leszek mellette, akármi történik vele, ha legyengült volna, akkor megvédtem bármely veszélytől, ha bizonytalanná vált, új életerőt adtam neki szavaimmal. Kiegészítettem őt.

A fiúk egy újabb remek számukat követően, egy kis szünetet kértek a rajongóktól, amíg átöltöznek, valamint élvezzék addig az egyik előre rögzített videójukat, a próbájukról. Itt kép váltás következett, majd tényleg az egyik próbatermükben jelentek meg, a tagokat pedig egyenként kikérdezték, mit várnak az elő adástól. Mindannyian izgatottan feleltek minden kérdésre, valamint szurkoltak egymásnak a sikeres végkimenetelhez, aztán köszönetet mondtak a rajongóknak, mert nélkülük nem tartottak volna ott, ahol. Hangolások, tánc mozdulatok bonyolult sorozata, azoknak simítása, még az utolsó pillanatokban is, remek összehangolódás, mintha már a színpadon adnák elő a műsort.

Jimint alig láttam ezen a felvételen, szinte csak az egyéni beszélgetések alkalmával láthattam arcát, de azokból is igen keveset vágtak a videóba. A távoliknál, amikor éppen énekeltek, vagy mozogtak, esetleg beszélgettek egymással, szintén igyekeztek minél kevesebbet mutatni a másikból. Ha mégis sikerült kiszúrnom, egy jó pillanatban, akkor nem tudtam eldönteni, pontosan milyen érzelem látszódott az arcán. Olyan volt, mint aki kényszerből jelent meg a teremben, de szívesebben lenne bárhol máshol, mint ott, akkor, ráadásul a pihenőknél is inkább a telefonba temetkezett. Biztos olyankor üzent Kihyunnak, esetleg egy-egy hívást kísérelt meg, bár ezt nem tudhattam biztosra, lehet csak fotókat nézegetett, vagy az internet bugyrait bújta.

A videó vége felé, a srácok közösen elköszöntek, valamint jó szórakozást kívántak a műsor további részéhez, aztán a kamera visszaváltott az élő adásba, ahol a csapat minden egyes tagja egy-egy székben ült már, világos, laza, talán egy kicsit elegánsabb öltözetben. Legalább is, ki-kire volt érvényes az állítás; mindenki inget viselt, de teljesen más módon, egyénhez igazítva. Jimin-é, például, mintha egyfajta kabátka lett volna, végig kigombolva állt rajta, alatta egy egyszerű fehér pólóval, gatyája pedig fekete bőrhatású anyagból készült, majd a sort egy tornacipővel zárta. Aranyos volt, egyben jól is mutatott rajta, tipikusan olyan ruha, amilyenben mindig is elképeztem.

Amint megkapták a jelet, vagyis kezdhették a beszélgetést, meglepődve láttam, ahogy Jimin felállt a helyéről, aztán egy állvánnyal ellátott mikrofont vesz el az egyik segítőtől. Miközben ő rendezgetett, a vezetőjük elmondta, hogy társuk egy igen különleges meglepést hozott el az adásba, amire sokat gyakorolt, talán többet, mint bármi másra. Amint felkonferálta szerelmemet, máris visszahelyezkedett helyére, a lámpák sötétbe burkolták a színpad egészét, csak Jimin-t hagyták reflektorok kereszttűzében. Egyes rajongók hangosabban kiabálták a nevét, ám egy idő után elhalt az a kevés zajforrás is, mindenki várta az emelvényen állót, vajon mit fog csinálni. Én is előrébb hajoltam a képernyőn, amikor a kamera, velem párhozamosan, közelített az arca felé, ekkor pedig a lencsébe tekintett barna szemeivel.

- Bár, nem saját számmal készültem, de szeretném, ha ez a dal eljutna ahhoz, akinek szántam – halványan elmosolyodott, míg a nézőtéren ismét zsibongás vette kezdetét, de nem olyan erősen, hogy Jimin ne tudja folytatni beszédét. – Eléggé megbántottam őt, nem régiben, és szeretném ezzel az egésszel kiengesztelni őt. Nagyon fontos az életemben, és soha sem akarnám elveszíteni őt. Remélem, megérti az üzenetemet, ti pedig élvezni fogjátok a dalt!

Ahogy végzett az aprócska szónoklatával, egy nagy levegőt vett, utána biccentett az egyik kamera felé, így elindulhatott a zene. Lassú, melankolikus hangzása volt az ütemek együttesének; erőteljesebb dob ütések, azzal ellentétes, kellemesen levezetett akkordok. Hiába jutott az ember eszébe, hogy egy szomorú számot hallgat majd, mégis vonzotta őt a meghallgatása, mert valamilyen szinten átérezhette, milyen érzéseket akart átadni az előadó. Nem először hallottam a dallamot, tudtam, ki az eredeti előadója, fel is ötlött bennem az elején, miért olyan számot választott Jimin, amit duóban kellett elénekelni, de inkább koncentráltam a műsorra.

Jimin dalolni kezdte az első sorokat angolul, ám mögötte, a kivetítőn megjelentek az idegen szavak fordítása, a mi nyelvünkön. Nagyon jól sejtette szerelmem, hogy valószínűleg, nem fogom megérteni, amit énekel, mivel egyedül a japánt tanultam iskolás éveim alatt, így csak azt beszéltem. Hangja lágy, mégis erőteljes volt, közben végig a kamerába nézett, mintha azon át akart volna velem szemkontaktust teremteni. Teljesen elvarázsolt engemet a látvány, így először fel sem fogtam, talán olvasnom kéne a sorokat, ha már a másik vesződött a lefordításukkal, valamint abban volt a fontos üzenet számomra, ha jól értettem. Így íriszeim a falra révedtek, melyen a sorok váltották egymást, szinkronban Jimin énekével.

„Oh, a fenébe, a fenébe, a fenébe,

Annyira zavarba hoz már egyetlen lélegzettel is.”

Ahogy elolvastam ezt a részt, felkuncogtam, mivel hiába nem saját szerzemény, ez a mondat nagyon hasonlított azokhoz a szerelmes beszélgetéseinkhez, amiket gyakran megejtettünk egymás között a fiatalabbal. Boldog mosoly játszott arcomon, melynek köszönhetően a nevető ráncaim is felbukkantak. Emlékeztem, mennyiszer mondta nekem Jimin, hogy a mosolyom az, amibe igazán beleszeretett, persze csak a szemeim után, amikkel első látásra elloptam a szívét.

„Annyira zavarba hoz azzal, hogy szinte sokkoló.

Ismerlek, ismerlek téged, és tudom, hogy ez megijeszt,

A szíved, a gondolatod, a tested.”

Itt lehervadt a mosoly az arcomról, persze nem a rossz értelemben, csak tudtam mire akart lassan rávezetni engem. Hiába hallottam keveset ebből a dalból, tudtam, az emlékeinket idézte vissza, legalább is megpróbálta. Hozzám hasonló mimikákat produkált ugyanazoknál a soroknál, ahol én tettem. Velem együtt emlékezett a boldog időnkre, amikor egymással lehettünk, még ha titokban is kellett tartanunk, a saját biztonságom érdekében. Előre elterveztük, hogyan folytatjuk majd az életünk, mikor már nem tanulunk tovább, addig viszont sohasem mertem a szüleimnek elárulni, hogy egy férfiba szerettem bele. Tudtam, mit reagálnának, később pedig pont az következett be, amit megjósoltam; kitagadtak, elhajítottak, hiába voltam az egyetlen gyermekük. Máig tisztelem szerelmem szüleit, amiért befogadtak engem a családjukba, ráadásul mindig úgy bántak velem, mintha a saját utóduk lennék.

„De úgy gondolom, te nem ismersz engem,

Mert én, akarlak és akarlak téged, bébi.

Nincs út visszafelé, ne kérj teret,

Mert a távolság csak egy szó, ami olyan valakivé tesz, aki túlságosan fél.”

Valóban sokszor vontam kétségbe a másik érzéseit; régebben, amikor elkezdtünk megismerkedni, meg most is. Hiszen nem lettünk volna ebben a helyzetben, ha nincsenek bennem kételyek, amelyek belülről emésztettek engemet. Mindig tudtam, mit érez irántam a másik, ha kellett szavak nélkül megértettük egymást, viszont soha sem voltam biztos a döntéseim helyességében. Megérte elszakadnom a családomtól, otthagyni a biztonságot nyújtó otthont, hogy az ismeretlen jövő felé tekintsek, párommal az oldalamon? Ez mindig felmerült bennem, egyes pillanataimban, olyankor pedig sikerült egy kicsit kirángatnom magamat a komfortzónámból, hogy a kemény valósággal álljak szembe, még ha azokat elnagyoltam elmém kusza hálóiban. A félelmeim olyan képet vetítettek elém, amelyben számunkra nem végződött jól a történet, így nem csoda a menekülésem. Egyedül tengettem napjaimat, miközben egyre több és egyre rosszabb gondolattal tarkítottam agyam szegleteit, amiket aztán nehezen űztem ki onnan. Ilyenkor mindig Jimin segített rajtam, akárcsak én az ő hullámvölgyeinél, de a hiánya megbéklyózta az amúgy is bizalmatlan mivoltomat.

„Oh, te srác, te srác.

Annyira szeretném, hogy bizonyítsd azt, amit érzel,

Mert, ha akarlak, és akarlak, bébi,

Nincs visszaút, ne kérj teret.”

A terem teljes egészében el lett sötétítve, így nem láthattam a rajongók arcát, de mégis sejtettem, nem igazán értik, miért hagyta Jimin a szövegben ezt a részt, hiszen egy lány énekelte. Miért nem írta át úgy, hogy az hozzá passzoljon? Mert átdolgozás?  Attól még nem kellett volna ilyen részeket benne hagyni, ha már előadja, akkor kicsit tegye a sajátjává. Mérget vehettem rá, miszerint ezek a gondolatok söpörtek végig a sorokban ülő embereken, de ők nem tudták azt, amit a banda, az ügynökség, Jimin családja, valamint én. Szándékosan hagyta benne ezeket a kifejezéseket, mivel közölni akarta, hogy igen, ez a szám nekem szól, és csakis nekem. Nem a több ezres rajongó tábornak a színpad körül, valamint a tévé előtt gubbasztóknak, csakis nekem adta elő az egészet. Így kommunikált velem, habár senki sem vette észre, mert ők nem ismerik eléggé, talán mér én se igazán. Nem tudhattam, mikor, mi rejlik a másik szívében gondolatában, csak azok ismerem, amiket már kitapasztaltam, de az nem minden, ami azzá tette, aki. Nincs olyan, hogy mindent elmondunk egymásnak, még a miénkhez hasonló, hosszú kapcsolatokban is vannak titkok, amik teljesen más képet mutathattak a másikról. Talán Jimin ilyen volt a számomra. Azért voltam bizonytalan magamban, mert ismerhettem róla mindent, pedig akartam.

„Közel kerülni, ooh,

Ohh, olyan közel, ooh.

Közel akarlak tudni, ooh,

Oh, közel akarlak tudni, és a közel soha nincs elég közel, nem… „

Talán, sohasem ismerhettem meg teljesen, úgy igazából, minden szempontból, lehet, a jövőben sem fogok minden egyes megmozdulásáról, gondolatáról tudomást szerezni. Ennek ellenére, még ugyanúgy szerethettem őt, vigyázhattam rá, támogathattam, valamint, engedtem olyan dolgokat csinálni, amikhez én nem értettem. Akár veszélyes kalandokba is keveredhettem vele, hiába lettek volna félelmeim, hiszen vele még azokat is leküzdhettem, esetleg véglegesen. Minden napot úgy élhettem meg vele, mintha nem lenne holnap, mivel nem tudhattuk, mit hoznak ránk a további napok sokasága. Olyan magaslatokba emelhettük a kapcsolatunkat, amilyenekről csak álmodhattunk addig; konkrétan, a gyerekvállalásra utaltam, mivel, ha nem most, de jó lenne egyszer örökbe fogadni egy csöppséget, majd felnevelni őt.

Amiket pedig megtettem a másikért, azokat ő ugyanolyan odaadással viszonozta, ha nem jobban. Fel sem tűnt, mennyi lényeges momentumnál volt mellettem, húzott ki a gödörből, majd felejtette el velem a rossz pillanatokat. Mindezt azzal, hogy új élményeket adott nekem, melyeket boldogan, valamint vele élhettem át. Túl természetessé vált számomra, hogy mellettem van, innen indulhatott az egész kiakadásom. Ezért lettem még bizonytalanabb, hangoztattam a rossz ómeneket, miközben ő is ugyanúgy szenvedett a hiányomtól, nagy valószínűséggel, csak tényleg nem maradt időnk egymásra és az érzéseinkre. Talán nem csak Jimin-nek adhattam egyfajta leckét ezzel az egésszel, de én is okultam belőle, sokkal többet, mint azt valaha gondoltam volna. Magamnak, úgy szint egy hatalmas tanulságot adtam, melyből okulhattam, ráadásul eljött az idő, hogy helyre tegyem, ami rám várt.

Jimin az utolsó sorokat énekelte fel, majd, amint végzett, hátrább lépett a mikrofontól, miközben a zene is szépen lassan elhalkult, ahogy annak szintén vége szakadt. A fények fokozatosan ismét felkapcsolódtak, ezzel megint világosságot adva az egész csarnoknak, szerelmem pedig meghajolt a közönség előtt. Hirtelen hatalmas tapsvihar kerekedett, melynek hangja szívet melengető volt, nem csak nekem, de párom számára is. Felemelkedve, körbe tekintett az embereken, könnyei pedig utat találtak maguknak, így a gyémánt cseppek végig folytak az arcán.

Mosolygott, ahogyan én is, szememet törölve, mi a meghatottságtól nedvesedni kezdett, de nem akartam sírni. Túl jó pillanatnak bizonyult ahhoz, hogy ilyennel elcsúfítsam, főleg, mivel még ez következett. Jimin még utoljára integetett a kamerába, majd visszatért a többiek mellé, kik nem győzték dicsérni, milyen ügyes, tehetséges ember ő, meg, amiért ilyen szép, egyben kissé szomorú hangzású dalt választott magának.

Ekkor Kihyun előre nyúlt a távkapcsolóért, aztán kikapcsolta a tévét, de még pecekig egyikünk sem ejtett egyetlen szót sem. Ő talán arra várt, majd én megszólalok, én pedig kíváncsi voltam az ő véleményére. Amint tekintetünk összekapcsolódott, barátom értette, mit szerettem volna, így megtörve a csendet, szólásra nyitotta száját.

- Szóval… Kielégítő választ kaptál? – húzta fel szemöldökét érdeklődően. – Visszamész hozzá?

- Mennyi időm van még? – kérdeztem hezitálás nélkül, mire Kihyun csak egy apró mosolyt mutatott felém, miszerint elégedett a válaszommal… vagy kérdésemmel. Mindegy, nem ez a lényeg.

- Még háromnegyedóra biztos van a fellépésből, aztán, míg átöltöznek, meg elintézik az egyéb teendőiket… - sorolta fel a lehetőségeket, közben számolta az időkorlátomat. – Ha most elkezdesz pakolni, akkor is simán előbb hozzátok érnénk, minthogy haza érjen.

A gyorsaságomat, abban a pillanatban, még egy gepárd is irigykedve leshette, hiszen egész életemben nem rohantam sehova sem úgy, mint akkor a vendégszobába. Rekordidő alatt pakoltam el a cuccaimat, melyek, szerencsére, nem hevertek szétszórtan, valamint, a ruháim közül is csak a kimosott darabokat kellett leszednem a szárítóról, amúgy minden maradt a bőröndökben. Talán, nem volt muszáj az ekkora mértékű igyekezet, de nem bírtam a száguldó véremmel, az ereimben. Feltöltődtem adrenalinnal, melyet már nagyon rég érezhettem, így kellően jótékony hatás gyakorolt rám. Ugyanígy a kocsi úton, szintén pattogtam az ülésemben, ahogy számoltam a perceket, métereket, amíg a házunkhoz nem értünk. Még a felhőszakadás sem tudott érdekelni, mely a város felett uralkodó szürke, vészjósló felhőkből hulltak alánk.

A kocsiból olyan gyorsan pakoltunk, ahogy tudtunk, mivel nem akartunk jobban megázni, mint amennyire mi azt szükségesnek éreztük. Ilyenkor örültem, amiért a kulcsot inkább magammal vittem, mintsem a lábtörlő alatt, esetleg az egyik vázába rejtsem, mert így azzal sem kellett bajlódnom, hogy azt is megtaláljam. Behurcolkodtunk, majd a csomagjaimat egyenesen a szobánkba vittük, de nem kerülte el egyikünk figyelmét se a nappali. Először nem akartam hinni a szememnek, de visszamenve, bizony, azt láttuk, amit. Szétszórt, használt zsebkendők, üres ramen dobozok halma, pizzás dobozok, üdítős poharak, sőt, még egy üres pezsgős üveget is felfedeztem a nagy rumliba. Borzasztó látványt mutatott, nem csak a kinézete, de még belegondolni sem mertem, Jimin pontosan miket művelt, miközben ezeket falta, ráadásul, amikor új albumot készültek kiadni, neki meg, elvileg, fogyóznia kellett.

- Biztos megoldod egyedül ezt? – kérdezte bizonytalanul barátom, mire csak küldtem felé egy biztató mosolyt.

- Ez az én problémám, innentől szeretném én megoldani, ha lehet.

- Rendben, akkor nem is zavarlak téged – kikísértem a bejáratig, majd rendesen elbúcsúzkodtunk, ő pedig sok sikert kívánt nekem a továbbiakban.

Egy nagy sóhajtást követően, végül mindent sikeresen eltüntettem, ami nem illet oda, így ismét ragyoghatott a ház minden része. Ahogy pedig hallottam, éppen időben végeztem, mert egy kulcs fordult a zárban, utána pedig kinyílt a bejárati ajtó. Lassan, hangtalanul közelítettem a hang forrása felé, aztán kidugtam a fejemet a fordulónál, így megláthattam, ahogy az esőben szétázott Jimin éppen becsapja a falapot, hogy utána kulcsra zárhassa azt. Amikor a cipőit kezdte levenni, ugyanolyan halkan, mint az előbb, belopakodtam a nappalinkba, azt követően pedig letelepedtem a kanapéra, amire tökéletesen be lehetett látni a szoba átjárójából. A motoszkálásokból ítélve, szerelmem további útja a hűtőhöz vezettek, de olyan hamar bezárta azt, hogy kételkedtem abban, bármiféle ételt szerzett volna magának onnan. Lassú, halk léptek jöttek egyre közelebb, felém, amikor pedig már igen közel éreztem őket, már meg is láthattam kedvesemet, ahogy befordult a helyiségbe.

- Hiányoztál, Jiminie…

Kijelentésem hallatán, a másik először teljes testével lemerevedett, miközben tányér nagyságú szemekkel bámult rám, hang pedig nem jött ki a torkán, csak tátogott. Aranyosnak találtam ezt az énjét, aki nem tudtam, mit tévő legyen magával így kikapcsolt az agya, mintha csak lefagyott volna a belső motorja, ilyenkor pedig mindig én hoztam vissza a Földre. Felálltam a kanapéról, hogy a másikhoz léphessek, aki végig kísérte minden egyes lépésemet, a tekintetével, amíg elé nem értem. Akkor felnézett rám, szemeiben pedig megjelentek az első gyémántcseppek, de még mielőtt kibuggyanhattak volna, én köré nyaka köré fontam karomat, így magamhoz húztam egy nagy ölelésre, mit habozás nélkül viszonzott.

- Tényleg… tényleg te vagy az? Nem káprázik a szemem, ugye? Nem csak elképzellek – szipogott mondandója közben, vállai pedig megrázkódtak, ahogy igyekezett magát tartani. Kezei görcsösen szorították hátul, a pulóveremet, közben fejemet az ő kobakjára tettem, és ott pihentettem, ahogy elkezdtem magunkat ringatni.

- Nem képzelődsz… - eltávolodott tőlem, mire lazítottam karjaim szorításán. Két keze közé fogta arcomat, felvette velem a szemkontaktust, amiknek köszönhetően, teljesen belevesztem barna íriszeinek világába. Pilláin könnyek csillogtak, de még így is hihetetlenül szépnek találtam a látványt, ami elém tárult, olyan hosszú idő után újra, először. – A dalod is nagyon tetszett, gyönyörű volt, ahogyan előadtad.

- Hát hallottad? – suttogta kettőnk közé, mire csak bólintottam egyet. – Komolyan gondoltam, amit – hüvelykujjával lágyan cirógatott, mire én jobban belebújtam az érintésébe. – Mostantól nem akarom, hogy ez az eset még egyszer előforduljon. Legyünk akármilyen fáradtak, beszéljük meg a problémáinkat, találjunk rájuk együtt megoldásokat, de ne hagyjuk, hogy felemésszenek minket, rendben?

- Rendben.

- Azt nem ígérhetem meg, hogy gyökeresen megváltozik minden – fancsalodott el hangja egy pillanatra. – De esküszöm, többet leszek itthon, mint eddig. Ha kell, egy próbáról ellógok, vagy kitervelek mást… nem tudom pontosan, mit, ám valamit kitalálok –lábujjhegyre emelkedve egy lágy csókot adott homlokomra, amely végleg elkergette az utolsó rosszakaró gondolatomat is. Ez kellet nekem, semmi más, csak Jimin érintéseire volt szükségem, valamint a megnyugtató hangjára.

- Nekem már az is sokat jelent, hogy próbálkozol – emeltem fel egyik kezemet, amivel megfogtam az övét, így egy apró puszit nyomhattam rá hosszasan, a végén még cuppanó hangot is adott ki.

- De én szeretnék többet veled lenni… mindig… most… és mind örökké – minden egyes szóval párhuzamosan, közeledett az arca felém, majd pár centire az ajkaimtól, végül megálljt parancsolt magának. – Ahogyan a dalban is mondtam, ennél távolabb sohasem akarlak tudni magamtól, mindig ilyen közel szeretnélek tudni, testben és lélekben… Szeretlek, Seokjin! Mindennél jobban!

- Én is téged, Jimin – szüntettem meg végül a köztünk lévő távolságot.

Ennél távolabb már én sem akartam magamtól tudni a szerelmemet. Hiszen, ahogyan a dalban is benne volt… nekünk még ez a távolság is édes kevés.